A világ válságban van. A klímaváltozás létező és tapasztalható krízis. A tudomány teljesen mást javasol, mint amit a többség, a társadalom cselekszik. Ahelyett, hogy több lenne a megújuló energia, a tömegközlekedés, a kerékpár, a gyalogos, a fa, sokkal több és nagyobb az autó, a gyár, a repülő, még több a beton. Az erdőket kiirtják, a fajok diverzitása csökken. Sohasem látott problémákkal kell megküzdenie a közösségeknek és az egyéneknek. A kiszáradó és háborúk sújtotta területekről ezrek és milliók menekülnek a prosperitást és békét ígérgető Európába, miközben Európa és a „nyugati világ” mindössze annyit ért el a második világháború óta, hogy globálisra tárta a lokális frontokat, és menthetetlenül próbálja fenntartani a „nukleáris családmodell” illúzióját. Mert a társadalom testének alapsejtje az a közeg, amelynek mindezzel szembe kellene néznie: a család, és a családban az egyén. De a „nukleáris családmodell” nemcsak apából, anyából és két gyerekből áll, hanem: egy ház, minimum két autó, munkába járkálás – autóval –, vágott, műtrágyázott és permetezett pázsit a ház előtt, lombfújó és fűkasza hétvégente, nagybevásárlás mint közös program, végeláthatatlan hitelek, elhidegülő szülők, az alkohol mint fájdalomcsillapító és problémaforrás, pszichológiai bajok, figyelemzavar, fogyasztói kulturálatlanság. A társadalom legfontosabb „sejtje”: a család önmagában beteg, mert képtelen feldolgozni szerepét és felelősségét a válságban, s az egyénre sok esetben olyan teher rakódik, amit alig képes megérteni. Az úgynevezett „klímaszorongás” vagy levezethetetlen düh, a férfi és női szerepek, minták össze- és elmosódása (vagy épp kizárólagossága), a társadalomban való értékes részvétel lehetőségének meg nem találása, a gyermekvállalás elutasítása, vagy éppen a gyermekvállalás utáni súlyos szorongás, az öregkortól és az öregségtől való félelem, az öregedés elutasítása, a halál személytelenedése és kiüresedése, mind-mind súlyos válságtünetek. Külön levelet kell majd írnom neked a spirituális krízisről, arról, ahogyan a mindennapokból kikopott tartalmas lelki élet, az ima, a meditáció, az elmélyülés, a közös ünnepek, a lelki élet hiánya összetöri az embert. Most „csak” az úgynevezett „világválság” és e válság tüneteinek csekélyke részét villantottam fel, hogy együtt tegyük fel a kérdést: ha mindezt látjuk, tudjuk, mit lehet tenni?

Mindenekelőtt ne várd, hogy mások megoldják helyetted a válságot, s ne gondold, hogy az emberiség válsága megoldható. Ez a válság az emberiség állandó, emésztő tüze, alakító ereje, amióta a jó és rossz tudás fájáról evett. Persze azzal, hogy az emberiség globális tényező lett, világfaluban él, a válság is globális lett, mindenkit és állandóan érint, akár megvilágosodott, akár szent, akár csak egy egyszerű emberke. Ezt láthatjuk a klímaváltozásban és a pandémiában is. Akkor adjam fel? Ezt kérdezed, s kérdésed érthető. Ne add fel. Ezt tanácsolom. Sőt, légy az, aki mindig is voltál. Ébredj fel, s nézz körbe éber és nyitott tudattal. Tedd fel a kérdést magadnak, hogy mit lehet tenni? Az én megoldásaim ugyanis nem biztos, hogy neked megfelelőek lesznek, de azért elmondom, mit javaslok.

Először is törekedj arra, hogy lelked békés, boldog és szabad legyen. Próbálj ki több lelki utat akár, találd meg a megfelelőt, de legfőképpen – akár hívő vagy, akár ateista – törekedj az etikus életre. Enélkül nem fog menni a valódi változás, enélkül el fogsz bukni – mert hogyan akarsz a világban változást, ha benned nem történik meg?

Másodszor folyamatosan tanulj, művelődj. Tanulás és művészetek nélkül műveletlen ugar marad az elméd, amelyben a butaság jéghideg szele süvöltve szeli a hülyeség tátongó ürességét. Mondhatnám durvábban is, de most elég lesz ennyi.

Harmadszor szeresd a testedet azzal, hogy rendszeresen és normálisan eszel, hagysz magadnak pihenő, alvó időt, mindennap mozogsz, hetente többször, akár intenzívebben is. Törekszel tehát a testi, lelki, szellemi egészségre. Ez a minimum. Mindeközben szert tehetsz egy egészséges önismeretre, amely nélkül nincs világismeret. Helyes és szerencsés, ha közben olyan barátokkal, társakkal tudsz kapcsolódni, akik a jóban erősítenek meg, s akiknek hasonló törekvéseik vannak.

A legnehezebb ezután jön: találj több olyan dolgot, tevékenységet, amelyben nem vagy rossz. A világ hazudik, átver, becsap azzal, hogy elhiteti veled: kivételesnek és legjobbnak kell lenned. A kivételesek és a legjobbak nagyon sok nehézséggel küzdenek, a „tizenöt perc hírnévnek” minimum tizenöt év szenvedés az ára. Sokkal szerencsésebbek és könnyen lehet, tehetségesebbek is azok, akik sokáig és kitartóan tudnak igazán jól jó dolgokat csinálni. A sportnak ebben óriási a felelőssége. Elhiteti, hogy élsportolónak kell lenned. Pedig nem kell. Elhiteti, hogyha nézed a sportot, akkor sportolsz. Pedig nem. Sokkal jobb, ha minden héten egyszer-kétszer eljársz úszni, futni, kerékpározni, jógázni, tornázni, valamilyen közös sportot játszani másokkal, és törekszel egészséged megtartására, mintha olyasmit akarsz elérni, amit nem tudsz, s végül örök második leszel, s ettől szenvedsz. Ha én lennék a sportminiszter, katalán mintára az ingyenes közösségi sportok tereit fejleszteném az egyre urbanizálóbb közegben, vagyis minden parkba, játszótérre raknék kisebb grundokat, kosárlabda- vagy futópályákat, meghonosítanám a petanque játékát, sakktáblákat raknék ki, hogy korosztályoktól függetlenül és ingyenesen lehessen sportolni. Hazánk hihetetlenül gazdag fürdőkultúráját pedig tovább fejleszteném, s a fürdők környezetében lakóknak – ahogy erre számos példa van, lásd itt, Leányfalun is – hétköznapokon kedvezményt adnék a belépésre. De hát nem én vagyok a sportminiszter, és családom, írói pályám, kertem és méheim nagy szerencséjére esélyem erre a posztra nulla, de azért nem lenne rossz, ha néha megfontolnák a politikusok, mit mond egy költő.

Le kell mondani a kényelem jelentős részéről, el kell engedni az autót, amikor csak lehet. Legjobb lenne a közösségi autózás: családok, barátok megosztanák az autót, ha már feltétlenül szükséges. Még jobb lenne, ha tehetik, akkor teljesen lemondanának róla. Tudom, ez most lehetetlennek tűnik, pedig lehetséges. Az autózás az egyéni létben az egyik legnagyobb szennyező. Törekednünk kell arra is, hogy otthonaink téli fűtése és nyári hűtése is minél kevesebb energiát vegyen igénybe. Le kell jönni a csőről, legyen az benzin vagy gáz, s így le lehet jönni az energiafüggőségről is. Reménytelenül nagy ostobaságnak tartom, hogy hatalmas új házakat építenek, vagy olyanokat, amelyek nincsenek rendesen szigetelve, s egyféle fűtés lehetséges, no és persze nem lehet kinyitni az ablakot, nincsenek rendes árnyékolók, s mindenhol a légkondicionáló pörög az egyre forrósodó nyarakon. Tessék kisebb házakat építeni, sokféleképpen megoldani a téli fűtést, szigetelni a házakat, és nyitható, szellőztethető tereket teremteni, árnyékolni, fákat ültetni a házak köré! Elég abból, hogy energiazabáló üvegházakban rohasztjuk meg a jónépet! Elnézést, de ha erről gondolkodok, mindig kissé türelmetlen leszek.

A lényeg most jön. A kevesebb több, a kisebb szebb, a fenntartható jobb, a természet a minta elve kell, hogy uralkodjon az építészetben, akár közös tereket, akár családi házakat építünk vagy újítunk fel a huszonegyedik században.

Nagyon fontos odafigyelnünk arra, mit vásárolunk és mennyit, lehetőleg kerülve a nagy szennyezők és szemetelők termékeit. Mert az igazán nagy szennyező nem az egyén, hanem a multicég, de az egyén tartja életben vásárlásaival és kényelmességével a multit.

Végül pedig el kell kezdődnie – vagy folytatódnia kell – annak, amit mi „kertmagyarország” eszme alatt értünk. Vagyis az értelmes, elkötelezett, szorgalmas emberek vidékre áramlásának a városokból. Még akkor is, ha sokaknak fáj ez a „kell”. A városok átalakítása, élhető közeggé nemesítése századunkban hatalmas feladat, érdemes lenne külön beszélni, írni róla, de a vidék nélkül ez lehetetlen. A vidék nélkül a város élhetetlen és éhezik. Ma hazánk vidéke haldoklik, alkotó, teremtő emberek nélkül előbb elöregszik, aztán kiüresedik, végül kihal. Olyan gazdálkodókra van szükség, akik meg tudják újítani a magyar vidéket, akik egyszerre élnek a modern technika adta lehetőségekkel s a hagyományos gazdálkodás-tapasztalat bölcsességével, ugyanakkor figyelembe veszik a környezeti válságot, törekednek a fenntarthatóságra az egészen kis kertektől a nagy gazdaságokig. Már vannak ilyen emberek, de még kevesen.

A kulcsszó az alkalmazkodás. Alkalmazkodnunk kell a világválsághoz, mert elkerülhetetlen a krízisek sorozata. Segíteni egymást, fejleszteni önmagunkat, elérni az apró sikerek, piciny örömök, kicsike lépések révén a katarzist, amely átvilágítja a világunkat. Mindez természetesen nem lesz elég ahhoz, hogy a mindenütt fokozódó szenvedést megakadályozzuk, hogy a krízis sok mindent és sajnos sok mindenkit elsöprő hullámait elkerüljük, de esélyt teremthet arra, hogy ne vesszünk el, hogy egyenesen álljunk a viharban, s legfőképpen, hogy emberek maradjunk az embertelenségben. Ha elég sok mindenki megfontolja mindazt, amit most leírtam, akkor a kritikus tömeg akár valódi változást, élhetőbb és új normákat hozhat hosszú távon is. Addig azonban, amíg ilyen kevesen vagyunk, mindenkinek elsősorban önmaga előtt önmagáért és a saját közvetlen környezetért kell felelnie. Ez az, amit tehetünk, ha a világ válságban van, s – ha jobban belegondolsz – ez nem is kevés.

Legvégül pedig jobb, ha tisztában vagy vele, hogy a világ mindig válságban volt és lesz. A legfőbb kérdés az, hogy te miben vagy?

Weiner Sennyey Tibor