Kerti levelek 20. – A zenéről, különös tekintettel Einaudira, Micusra, Arnaldsra és Hania Ranira

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Nagyon sokféle zenét szeretek, de nagyon kevés zene van, amit írás közben hallgatni tudok. Legtöbbször, amikor írok, teljes a csönd, de persze ilyenkor is hallom a szél sustorgását, a méhek zümmögését, a saját lélegzetvételem, a toll sercegését – mindennek van valamilyen harmonikus ritmusa, amelyhez igazodnak a gondolataim áramlásai, a mondatok egymásutánjai. Írtam már neked, kerti levélben is, versben is, most elmondom újra, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla a hétköznapok hangzavarában, hogy a kozmosz énekel. A körülöttünk áramló világmindenség telis-teli van zenével. Még a csillagok közötti kozmikus térnek, amit mi csak űrnek nevezünk is van hangja. Ezen az űrön át küldik csillagok messzi fényeiket a távoli múltból. Kifekszek az égbolt alá, köröttem tücskök ciripelnek a fűben, kutyám szuszog mellettem, az atmoszféra nagy és láthatatlan légtömegekkel áramlik felettem és bennem, lehatolva egész mélyen a tüdőmbe, a véráramomban, s közben a szemem tükrében ragyognak távoli csillagok múltját idéző fénysugarak. Szeretném, hogy lásd, ahogy látok. Szeretném, hogy halld, ahogy hallok. Menj te is ki, májusi éjszakákon a kertbe, feküdj hanyatt és figyelj és hallgass a kozmikus zenére. Tedd fel a kérdést: vajon a fénynek van zenéje? Van-e ritmusa a fotonoknak, ezeknek a különös elemi részecskéknek, ahogy áramlanak szerte a térben? Mi ez a ritmus, amely áthatolja a teremtett világot, s ha van ritmus, akkor van hang, van hangja a teremtésnek, s akkor kell hogy legyen a hangok között csönd, s ez a csönd, ez a láthatatlan-látható űr, amely keretet ad a fénynek. Sokszor mondták már, hogy ez a ritmus, a zene matematika, s a matematika végső soron zene. De minden zenének van valami kimondhatatlan mondanivalója, amihez az emberi nyelv és a költészet csak közelíthet, csak érzékeltethet. Talán ezért olyan emberi dolog a költészet, s ezért tud olyan embertelen, letaglózó, magával ragadó és kozmikus lenni a matematika és a zene. Szeretem azokat a zenéket, amelyek egyszerre kozmikusak s emberiek, egyszerre matematikailag szépek és költőien érzékenyek. A kortárs zenében ismerek pár ilyen előadót, nem sokat, akiket tudok és szeretek hallgatni írás közben is. Van néhány zenész, aki tud a hangok közötti űrről.

Például Ludovico Einaudi szenvedélyes, de zseniális. Legjobban a „Hét nap séta” című gyűjteményét szerettem meg a télen. Úgy hallgattam, hogy hétfőtől vasárnapig mindennap egy-egy lemezt elindítottam, s fülessel, séta közben a lefagyott, hideg erdőben füleltem rá. Nagyon figyelek arra, hogy kiváló fülhallgatókkal hallgassak zenét, sokszor ezek a fülhallgatók egyben annak is a jelei, hogy most zenét hallgatok, nem lehet hozzám szólni. Einaudinak számtalan zseniális albuma van, néha telítődök attól az érzelmi sokszínűségtől, amivel ő zongorázik, s olyankor egy-két hónapig nem hallgatom. Aztán felkavar egy hír, egy barátom mesél valamit, egy szomszédom szemében megpillantok valami különös bánatot, s érzem, újra elő kell vennem, ilyenkor az „Elemek” vagy a „Szigetek” című lemezeit szeretem leginkább meghallgatni, s aztán újra végigmenni a hétnapos sétán. Séta közben Einaudit hallgatni majd csöndben maradni az élet nagy kiváltságai közé tartozik, próbáld ki.

Régóta és nagyon nagy kedvencem Stephan Micus. Féltve őrzöm azt a néhány levelet, amit váltottunk, amikor „Panagia” című lemezéről írtam egy cikket, és lefordítottuk és elküldtük neki néhány versem kíséretében. Emlékszem, különösen az a két sorom tetszett neki, hogy „Úgy élek én a Földön, mint egy csöndes isten: / Mindenem megvan, mégis semmim sincsen.” – Talán azért, mert ez őrá is igaz. Zseniális lemezeket komponált, minden hangszeren ő játszik, s minden lemezének saját tematikája van. A „Sivatagi költeményeket” például úgy vette fel, hogy előtte egy évig egy afrikai oázisban élt, az Athost, hogy elment az Athos-hegyre, s így tovább. Amikor a Jávát és Balit körbeölelő nagy vizeken hajóztam, akkor az „Óceán” című lemezét hallgattam, mostanában a „Kövek zenéje” és a „Belső tenger”, és legújabb lemeze a „Tél vége”, amelyeket újra előveszek. Micus zenéjét bármikor meg tudom újra és újra hallgatni, és nem véletlenül hasonlítottam tíz évvel ezelőtti írásomban Monteverdihez, akit szintén nagyon szeretek, holott Micus és Monteverdi teljesen más. Keresd meg Micus lemezeit, hallgass bele, csöndesen, figyelmesen, szoktasd magad a kortárs zene e nagy zeneszerzőjéhez, növessz fület rá, tanuld a zenét, s jobban megérted majd önmagadat és a világot is.

Ha Micust hallottál már, akkor el kell jutnod az izlandi zenéig, több remek kortárs zenészük is van, én most csak Ólafur Arnaldsot emelném ki, mert szívemhez ő áll közelebb, különösen a „Szigeti dalok” és „Re:member” lemezeivel. Az izlandi kortárs zene külön esszét érdemelne, de bevallom, hogy amint az izlandi táj is egyszerre lenyűgöz és félelmetes fenségességével és fátlan szomorúságával taszít, úgy az izlandi zenészekkel is úgy vagyok, hogy mindig csak egy-egy lemezt tudok végighallgatni, s utána szünetet kell tartanom.

Végül engedd meg, hogy megemlítsem és erősen a figyelmedbe ajánljam azt a fantasztikus hölgyet Lengyelországból, aki minden lemezével abszolút csodálatomat váltotta ki eddig, s feltétlen rajongója lettem. Hania Rani, vagyis az 1990-ben Gdańskban született Hanna Raniszewska. Nem oly rég végre Magyarországon adott koncertet, s mi ott voltunk – e levelemhez csatolt fotókat a barátom ezen a koncerten készítette. De bevallom, amennyire szeretem Hania Rani zenéjét, ez a koncert legalább olyan szörnyű élmény volt. Egyszerűen nem értem, miért nem a Müpában vagy a Zeneakadémián fogadtuk napjaink e kiemelkedő tehetségét. Hania Rani zenéje finom, de telve van szenvedéllyel, változatos, de mégis kiegyensúlyozott, s mint minden igazán nagy zenében, nála is éppen olyan hangsúlyos szerepe van a csöndnek, mint a hangoknak. Ezért egy olyan helyszín, ahol hallom a légkondicionálót koncert közben, alkalmatlan arra, hogy elmélyülhessünk zenéjében és kellő önátadásban élvezhessük. Azzal együtt, hogy végtelenül hálás vagyok, hogy hallhattam őt élőben és találkozhattunk, megmondom őszintén, én szégyelltem magam a helyszín alkalmatlansága miatt, s ha lehet ilyet kérni, ha lehet ezért könyörögni, akkor hívjuk meg őt újra hazánkba, s kérjük fel, hogy adjon újra koncertet a számtalan csodálatos és méltó koncerthelyszínünk közül valamelyikben, ott, ahol a csöndet is lehet hallani.

Hania Rani koncertet ad Budapesten

Ha újra eljön Hania Rani, ez a csodálatos nő, ez a nagyszerű zenész, akkor gyere el te is a koncertjére! Ott fogunk ülni, tudni fogunk egymásról, de nem szólunk egymáshoz, csak hallgatunk. Hallgatjuk a zenét. A zenét, ami kint van a végtelen kozmoszban, s bévül egy lengyel zeneszerzőben, s most már bennünk is. Biztos vagyok, hogy akkor megértenéd, de már akkor is, ha lemezeit remek hangszórókon, vagy kiváló füleseken keresztül hallgatod egyedül, otthon, e levelem olvasása után, például az „Otthont” vagy az izlandi vulkánról elnevezett „Esját”, szóval biztosan megértenéd, hogy miért vagyok feltétlen rajongója ennek a csodálatos fiatal hölgynek. Talán azért is, mert pontosan olyan a zenéje, mint amikor az ember kimegy este a májusi kertbe, hanyatt fekszik, s hallgatja az eget.

Weiner Sennyey Tibor

Szerzőnk és Hania Rani

Fotók: Komjáthy István

https://www.instagram.com/otofkomi/

Hania Rani párizsi koncertje: