Szeretem, ha rend van körülöttem, de nem vagyok rendmániás, ahogy szeretek tanulni is, de nem vagyok stréber. A rendmániás mindig a belső kuplerájt kompenzálja, a stréber pedig sohasem integrálja a tudást. Ha rám hallgatsz, akkor egyik sem leszel, sem rendmániás, sem stréber, még akkor sem, ha másoknak úgy is tűnik, hogy az vagy, miközben egészen egyszerűen csak rendet és tisztaságot tartasz magad körül és magadban is.

Reggelente mindig beágyazok. De kicsit hagyom a nyitott ablaknál szellőzni a dunyhát, talán azért is, mert eszembe jut erről a falu, ahol felnőttem, s ahol a falusiak minden reggel az ablakba tették ki a tollpaplant és -párnát, mintha a sűrű álmokat szerették volna kiszellőztetni. Az ember, ha reggel végigment az utcán, akkor azt hihette, hogy itt mindenki az ablakban aludt, és nehéz álmok tömény illata szállt sáros kis utcák felett. Emlékszem, hogy egy alkalommal nem akartam beágyazni. Azzal érveltem, amivel minden valamire való léha kamasz, hogy minek ágyazzak be, ha úgyis este lesz? Édesanyám különösen dühös lett, s azzal vágott vissza, hogy „igazad van, minek élünk, ha úgyis meghalunk?” Ezzel nagyon megrettentett. Eltűnődtem az élet értelmén és értelmetlenségén, és azóta mindig beágyazok. A feldúlt, vetetlen, otthagyott ágy az élet értelmetlenségének szinonimája lett számomra. Arra is rájöttem időközben, hogyha értelmes nappalokat akarok, akkor nem hagyhatok magam mögött rendezetlen éjszakákat. Reggel nemcsak az ágyat szellőztetem ki és vetem be, hanem átgondolom az álmaimban látottakat is, ébredés előtt még visszapillantok az éj sötét tudatalatti hatalmas folyamának hömpölygésére, és igyekszem átgondolni, hogy vajon mit jelentettek a látottak? Nem kell nagy álomfejtőnek lenni, hogy az ember rájöjjön, legtöbbször a nappali fényben elrejtőzött vágyak, álmok, titkok, szorongások bukkannak elő a tudat gyűrődéseiből az éjjel, s éppen ezért hasznos és érdemes visszatekinteni rájuk, valamiféle önvizsgálatként. Álmokban maradni azonban éppen olyan értelmetlen, mint délig aludni, s aki délig alszik, az fél életét átalussza.

Te, aki ezeket a kerti leveleket olvasod, már ismersz engem, s tudod, hogy korán kelő vagyok, de nem azért, mert rohannom kell valahová, hanem azért, mert kivet az ágy, kinyílik a szemem, s mert a madarak is a Nappal együtt ébrednek, s mert a hajnal és a pirkadat éppoly szép, mint a naplemente. Ha tehetem, mindkettőt megnézem, minden áldott nap, s azt érzem ilyenkor, hogy egy bolygón élek, a naprendszerben keringek, a galaxisban utazok, a végtelen kozmosz gyermekeként. Ebből a perspektívából egészen lényegtelennek, mellékesnek, sőt kicsinyesnek tűnik az ágyat beágyazni reggelente, hiszen valahol a csillagok között szupernóvák robbannak fel, fekete lyukak szippantanak mindent magukba, úgyhogy mégis mit számít, hogy te vagy én mit teszünk?! – gondolhatnánk, de a makrokozmosz és mikrokozmosz összeér! Ahogy lent úgy fent, ahogy bent úgy kint, ezt már Hermész Triszmegisztosz is megmondta.

Nem tudom, hogy Hermésznek volt-e íróasztala, de számomra az ágyam után az íróasztalom a legintimebb, legismertebb, leginkább „használt” tér. Ezen az asztalon egészen sok minden fel tud halmozódni, ezért aztán mindig, amikor végzek egy munkával, legyen bármilyen apróság is, mint például ez a neked írott kis kerti levél: utána összepakolok, letörlöm, rendbe rakom az asztalom. Van, hogy hetekig, vagy egy hónapig nem végzek egy-egy nagyobb munkával, s akkor elöntik a könyvek, a jegyzetek, és olyan is van, hogy naponta két munkával is végzek, s olyankor kétszer is rendet rakok rajta. Két-három havonta kiürítem hatalmas fiókjait, összepakolom tollaim és ceruzáim, rendezem cetlijeim, papírjaim, irataim. Hogy az íróasztalomon rendet rakok időről időre, minden egyes befejezett munka között, egyáltalán nem garantálja, hogy jól is dolgozom, de keretezi a munkáim, s minden egyes írás előtt azt juttatja eszembe, amit az üres lap, amikor kezembe fogom. Íme, ez az üres lap, milyen tiszta, milyen szép, egyszerre lehetőség és felelősség, hogy mit írok rá, hogyan írok rá. Minden üres lapnál az jut eszembe, hogy nem számít, mit írtam eddig, s az sem, hogy mit fogok. Csak ez az egyetlen üres lap számít, csak az, amit most írok! Kár lenne összekuszálni a gondolatokat, összemocskolni ezt a szép üres lapot. Ezért minden egyes lapot nagyon szeretek, és fegyelmezetten, de gyöngéden írok rá, mégis tartalommal, mondanivalóval, lendülettel, ívekkel, parabolákkal, hasonlatokkal és metaforákkal, hogy a lapot ne hiába írjam teli, hogy a szép fehér lap ne hiába veszítse el szüzességét. De különösen arra adok, hogy te, aki olvasod írásom, ne feleslegesen töltsd vele legértékesebb kincsedet: az életidőd. S éppen ezért, hidd el nekem, hogy nem elvesztegetett idő, ébredés után beágyazni, munka után az asztalodon rendet rakni.

Ahogy fontos a konyhában is rendet tartani. Most elárulom egy nagy gyengeségemet, bevallom, hogy kevés dologgal lehet annyira kiborítani, mint azzal, hogy a mosogatóba hányunk mindent. Sokat fejlődtem ezen a téren, de bevallom, egyszerűen undorodom attól, ha mosatlan edények egymás hegyén-hátán gyűlnek össze, ha a csaphoz már nem lehet hozzáférni, s leginkább az borít ki, amikor a lefolyóba mindenféle ételmaradványok kerülnek. Valahogy számomra ez az emberi hányavetiség, sőt hitványság kvintesszenciája. Ment már tönkre ebben kapcsolatom nővel, méghozzá nem is akármilyen szerelem, mert a kedves nem szeretett mosogatni, s nem fordított elég figyelmet erre az apró, de számomra valamiért rettentő fontos konyhai részletre. Én ugyanis egy teáscsészét használok, egy kávésat s egy vizes poharat mindig. Ha tehetném, akkor, mint a buddhista szerzetesek, egész életemben egyetlen kolduló edényből ennék és innék, s ezt a sok csetreszt, mind elfelejteném. Így azonban, hogy van konyha, hogy főzünk – hál’ istennek, mert jegyezzük meg, hogy a főzést, az emberi kultúra egyik alapkövének, tartóoszlopának, a béke művészetének tartom, de erről majd máskor írok neked –, szóval, hogy használjuk a konyhát, időről-időre kénytelenek vagyunk kitakarítani, ahogy a fürdőszobát is. Most, hogy elárultam legnagyobb gyengeségemet, elárulok egy másikat is, mégpedig, hogy egyszerűen nem tudok máshogyan takarítani, csak úgy, ha teljességre törekszem. Olyan vagyok, amikor takarítok, mint egy sváb nagymama, egyszerűen mindent le kell törölgetnem, elmosnom és felmosnom. Nem tudom csak az edényeket elmosni, csak a pultot letörölni, csak a konyhaasztalt letisztítani. Valamiért, csak akkor érzem jól magam, ha minden a helyére kerül. Tudom, ez már szinte mánia, de igyekszem fejlődni ebben. Így van ez a nappaliban is, ahol minden reggel összerakodok kicsit, mivel kutyám itt tölti az éjszakát, ezért össze is porszívózok, kiszellőztetek, kiviszem a szemetet, pedig esküszöm neked, hogy amint mondtam, nem vagyok sem rendmániás, sem stréber. Mégis, ahhoz, hogy jól érezzem magamat, ezek az apró reggeli rituálék, a köröttem lévő egyszerű rend és alapvető tisztaság: nélkülözhetetlen.

Éppen így az évszakok váltakozásakor nagytakarítást tartok, évente kétszer még könyveimet is rendezem, leporolom, amely épp olyan komoly feladat, mint rendet rakni a műhelyemben, szerszámaimat helyükre tenni, a sarkokat kisöpörni, a felesleges dolgokat egyszerűen kidobni. Tavasszal különösen nagy gondot kell fordítani a rendre és a tisztaságra, mert ilyenkor születik újjá a világ, s benne mi is. Ha rám hallgatsz, ilyenkorra időzíted a nagytakarítást, a nagy rendrakást, kitakarítasz, rendet raksz, lemosod az ablakokat, hogy beáramolhasson a fény, hogy felkészülj, és megértsd, miért ilyenkor ünnepeljük a feltámadást.

Weiner Sennyey Tibor