„Inter arma silent musae” – mondja Cicero, azaz: „Háborúban hallgatnak a múzsák.” – Pontosabban a fegyverek ropogása közben nem virulhat, fejlődhet sem a művészet, sem a tudomány. Nyugodtan hozzátehetjük a Berlin fölött az ég mesélőjének költői kérdését: „Mi van a békében, hogy nem vágyik maradandóságra, és hogy alig, alig hagy mesélni magáról?” Ha szemügyre vesszük a költészet emberiséggel egyidős történetét, ameddig csak elláttunk, háborút, harcokat, küzdelmeket, szenvedést énekeltek a múzsák a költőknek, mintha azt akarták volna mondani, hogy az emberiség története csak ez. Pedig nem. Az emberiség történetének mindez csak elenyésző, de igen szomorú, szégyenteljes, szánalmas része. Hol vannak már azok a birodalmak, azok a hősök, azok az eszmék, melyekért oly sokan haltak meg értelmetlenül? De látjuk, nap mint nap látjuk, éljük, használjuk mindazt, amit a békeidők tudománya és költészete teremtett. Igaz, a háború pillanatok alatt elsöpörheti a béke és prosperitás idején virágzó tudomány és kultúra eredményeit, s talán ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért is beszélnek a költők oly sokat a háborúról. A veszélyre hívják fel a figyelmet. Mégis, a háború mellett, csöndesen, alig észrevehetően ott van a béke költészete is, mint ahogy (a) Homérosz(ok) is írt(ak) himnuszokat a nagy háborús eposzok mellett, s Vergilius is megírta a Georgicát és a bukolikus eklogákat is. De ezek csöndesen ott pihennek, olvasásra vágyva, a nagy háborúk sokat idézett történetei mellett. Gondolom, Neked, akinek ezeket a kerti leveleket írom, nem árulok el nagy titkot, hogy mindig is többre tartottam a béke méhzümmögését, mint az ágyúk durrogását, hogy mindig is inkább érdekelt a „kertmagyarország”, mint a hazáért hősi halált haló hős eszméje, mindig is többre tartottam a kultúrát és a tudományt, mint a háborút.

Április 11-én a magyar költészetet ünnepeljük, mert ezen a napon született József Attila, ez a szegény és szerencsétlen, szomorú magyar költő, akinek súlyos gyermekkorát még súlyosabb felnőttkor követte. József Attila csodálatos tehetségű ember volt, akinek jól-rosszul, de kortársai igyekeztek segíteni, inkább kevesebb sikerrel. Saját sérült lelki kondicionáltsága elkerülhetetlenül sodorta az öngyilkosság felé. S máig ő – és Petőfi – a magyar költő archetípusa a magyar emberek fejében. Nem olvassák őket – tisztelet a kivételnek –, de hivatkoznak rájuk, díjakat és ünnepeket szerveznek köréjük, s a „legnagyobbaknak” tartják őket, bármit is jelent ez a „nagyság”. Még a XXI. században is azt gondolják, hogy a magyar költőnek olyannak kellene lennie, mint ők voltak, lehetőleg haljon meg fiatalon, vagy ha ez nem jött össze, akkor legyen szegény, nyomorult, lelkibeteg, szerencsétlen, öngyilkos. Ezek a magyar költő-archetípus ideáltipikus ismérvei a magyar közmegegyezésben, akár be merjük vallani magunknak, akár nem. Petőfi Sándor és József Attila „baloldalisága”, „forradalmisága”, azt hiszem, vitán felül áll, s talán ezért is – és korai haláluk miatt – kanonizálódtak oly gyorsan, mert nagyon jól tudta a mindenkori hatalom őket „felhasználni”. Lehet, ha kicsit tovább élnek, máshogy alakultak volna a dolgok. A béke költőit sokkal nehezebb zászlóra, pénzre, pártbrosúrára nyomtatni. Nehéz őket „felhasználni”. Persze, érdemes hozzátennünk, hogy az utókor bűnei nem csak az elődök hibái, de a felelősség közös, már amennyiben feltételezünk valamilyen absztrakt kollektívumot, amit „népnek” vagy „nemzetnek” nevezünk, s amely közösség nevében igényt formálunk hazára, jogra, történelemre, identitásra. Ez persze elég problémás terület, hiszen ha büszkék vagyunk a magyar sport sikereire, úgy éljük meg, hogy a „mieink győztek”, akkor büszkék vagyunk a magyar kultúra és tudomány eredményeire is. Vagy nem? A különbség persze az, hogy míg a sportba (és most nem a sportolókról, hanem a sport rajongóiról beszélek) alacsony a belépési küszöb, mert könnyű megérteni, könnyű lelkesedni, addig a kultúra és a tudomány összetettebb, s a befogadótól is energiát kíván. Utána kell olvasni, időt kell szánni rá, meg kell érteni. És ez, sajnos, már nem mindenkinek megy ugyanolyan jól. Vagy de? Részben erre (is) szolgálna az oktatás, hogy ezt a küszöböt, az úgynevezett intelligenciát, tanulási képességet, érdeklődést kifejlessze az egyénekben, majd pedig normát adjon a közösségnek. Petőfi Sándorról és József Attiláról talán még az is tudja, hogy ki volt, aki soha egyetlen verset sem olvasott tőlük végig, de hogy az iskola után kezébe veszi-e könyveiket, az már több mint kérdéses. Pedig Petőfit és József Attilát felnőttként igazán érdekes olvasni, ilyenkor már van távolság, rálátás, talán még egy kis történelmi tudat is, ami segíti valódi, mélyebb megértésüket. Ugye?

Április 11-én született egy másik nagy magyar író is, Márai Sándor. Talán nem árulok el Neked nagy titkot, aki már egyre jobban ismersz engem, hogy Márai Sándor sokkal közelebb áll hozzám, mint József Attila. Ez nem jelenti azt, hogy csak az egyiket olvasom, vagy hogy kitörölném a másikat a tankönyvekből. Az efféle „vagy-vagy” gondolkozáson már régen túl vagyok, és a kánon-dühöt is nevetséges politikai játszmának tartom, nem pedig valódi értékválasztásnak. Magyarságom leginkább abban élem meg, hogy olvasom József Attilát is és Márai Sándort is, egyszerűen csak Márai Sándor mind stílusában, mind témáiban közelebb áll hozzám, s ezért szívesebben és többet olvasom. Az Egy polgár vallomásai, a Füves könyv alapművek, a Naplók és a Hallgatni akartam nélkül a XX. századi magyar történelem szégyenkezni való gengszterek vesztes szerencsejátéka, a Szindbád hazamegypedig a legszebb hommage-költemény, amit valaha magyar író magyar íróról írt, s benne Krúdy Gyula a mennybe megy. Mindezt csak azért írom, mert eszembe juttatta a minap egy kedves, régi barátom, hogy milyen sokat beszélgettünk Márai Sándor Halotti beszéd verséről egykoron, amely alighanem a XX. század számunkra legfontosabb költeménye. Van benne egy sor, mégpedig, hogy „Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet…” Vajon ki lehetett az a Jenő? Melyik Shelley-kiadás volt? S hogy milyen érdekes, hogy az elvesztett hazából éppen a barátnak kölcsönadott könyv emléke marad meg. Ez a sor, a végeérhetetlen veszteséglista egyik legcsöndesebb, legfájóbb sora. A béke elvesztéséről szól, arról az időről, amikor még kölcsönkértek és -adtak egymásnak barátok versesköteteket. Márai ezen verse akkor „üt” igazán, ha elolvassuk hozzá Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versét. Az a nagyszerű hírem van, hogy mindkét költemény meghallgatható a szerzők felolvasásában. Garantálom, hogyha egyszer valaki meghallja Márai és Faludy hangját, bármikor olvassa e verseket, akkor is hallani fogja őket. De jó lett volna, ha megmarad Arany és Berzsenyi hangja! De szívesen hallgatnám őket, ahogyan verseiket olvassák fel! Talán nem véletlen, hogy Stein Aurél fantasztikus expedícióira Arany János verseit vitte, ahogy az sem, hogy Radnóti Miklós a bori munkaszolgálatba. Egy nem túl erős, de derűs szójátékkal élve, még szerencse, hogy van nekünk egy ilyen „aranytartalékunk”, még akkor is, ha kevesen olvassák. Ha el kellene hagynom a hazámat, akkor biztos vagyok benne, hogy Arany János verseit magammal vinném, és Márai és Faludy könyveit is. Ez az én igazi hazám. És akkor még nem beszéltem Weöres Sándorról, Füst Milánról, sorolhatnám… ha szeretnéd, majd írok Neked róluk is.

Most csak annyit akartam mondani, hogy az igazán fontos dolgok szinte láthatatlanok, alig észrevehetőek. Ott hevernek a könyvespolcon, könyvtárban, könyvesboltban. Költők verseiben. Csak te teheted őket valóban láthatóvá, ha odafordulsz hozzájuk, ha kezedbe veszed, ha olvasni kezded őket. Menj, indulj, olvass verseket! Ha rám hallgatsz, tartasz egy verseskötetet a hálószobában, a fürdőben, a kerti kamrában, a táskádban. Elolvasol egy-egy verset elalvás előtt, ébredéskor, munkába indulva, buszon vagy vonaton. Magaddal viszed őket az életedbe, forgatod őket, magyar költők verseit, akik itt éltek leomló nap alatt, s magyarul írtak arról, hogy mit jelent magyarnak lenni. Én nekik hiszek, nem a politikusoknak.

Weiner Sennyey Tibor