A világválság mostanra nem egy elvont fogalom, amiről sok-sok éve írtak, beszéltek, s néhányan még manapság is szóba hozzák. A világválság ma már tény. Olyan tünetei vannak, mint a járvány vagy a háború. Engem is, mint téged, akinek a kerti leveleket írom, ugyanúgy nyomasztanak ezek a jelenségek, még akkor is, ha tudom, hogy teljesen hatáskörömön kívül vannak. Akkor is, ha tudom, alig tehetek valamit. Akkor igazán. Akkor is nyomasztanak, ha a járványok máshol ütik fel a fejüket, akkor is, ha a háború (látszólag) nem közvetlenül fenyeget. Írtam már neked a rugalmas ellenálló képességről, arról, hogy az mennyire fontos, és írtam arról is, hogy a világ válságban van és válságban is marad. Írok majd arról is, hogyan lehet és érdemes segíteni. Most a lelki gyakorlataimról szeretnék neked beszélni.

Mégis mit lehet tenni? Kérdezed, és ez a kérdésed jogos, még akkor is, ha az aggódó, „csináló” ember kérdése. De mielőtt bármit is tennél, fontold meg, hogy nem jobb-e előtte egy pillanatra előhívni a nyugodt, szemlélődő embert? Fel tudod-e idézni a pillanatokat, amikor nyugodt voltál? Emlékszel-e arra, hogy mit jelent szemlélődni? Vissza tudod-e idézni azt, amikor a kertben üldögéltél, amikor a méheket nézted, és nem „akartál” semmit sem igazán? Emlékszel-e, milyen voltál, amikor nem aggódtál és semmit sem „csináltál”? Nem menekültél tanulásba, munkába, hétköznapokba, kapcsolatba, saját vagy mások megoldandó vagy megoldhatatlan ügyeibe. Végképp nem menekültél a telefonodba, számítógépedbe, tévédbe, rádiódba, hírekbe, sorozatokba és műsorokba? Csak hogy ne lásd, amit látnod kell: a világválságot.

A mai emberek nagy betegsége – beleértve engem is –, hogy túl sokat aggódunk és túl sokat „csinálunk”, miközben aggodalmunkkal nem érünk el semmit, és nagy „csinálásunkban” pedig nem teszünk túl sokat. Telefonálsz, híreket olvasol, görgetsz (lefelé), meghallgatod a rádiót, megnézed a tévében, mit mondtak, újabb műsort hallgatsz meg, szakértők nyilatkoznak, politikusok rágják a gittet, te meg dolgozol, rohansz, pénzt keresel és költesz, és talán megváltoztatod a profilképed, talán körlevelet küldesz, talán „csinálsz” valamit, de alig teszel igazán valamit. Közben aggódsz, s az aggodalom megbénít. Egyik kezedben mindig az internet van, s kitakarod vele a saját életed. Szemléld meg, mi az, amit a saját életedben, a saját lehetőségeidnek megfelelően: ténylegesen tehetsz. Nem túl sok ez, de nem is kevés.

A világhálóra visszatérve még egy pillanatra, bevallom, hogy én is elolvasom néha, hogy az úgynevezett hozzászólások között mennyi harag, düh, szenvedés, mennyi nem tudás van, s ismét látom, hogy korunk emberével van dolgom, aki aggódik és „csinál”, most például ezeket a hozzászólásokat „csinálja”, s a világháló egy pillanatra elhiteti vele, hogy „ez” és „ő” fontos. Senki sem meri kimondani az igazságot.

Te, akinek ezeket a kerti leveleket írom, tudod, hogy a nyugalom több, mint az aggódás, hogy a szemlélődés gyakran több, mint a „csinálás”. Neked leírom, mert neked még le merem írni, hogy mielőtt bármit is tennék, mivel kezdek a világválság idején, s remélem, hogy te még meg fogsz érteni, hiszen te is, én is, (ők is) mindannyian ugyanabban „a pácban vagyunk benne”. A világválság látványos tünetei a járvány és a háború. De a világválság tünetei az elidegenedés, a családokon, kapcsolatokon, barátságokon belüli elhidegülés, az értékvesztés, az elmagányosodás, az emberi élet korszakainak elvesztése, az öregség meg nem becsülése, a halál kiüresedése, a tudás és a szépség alulértékelése is. Évek óta írok ezekről, most csak jelzem őket. De van-e a világválságnak valami „haszna”? Ezt kérdezi a modern ember, s azzal magyarázza a járványt és a háborút, hogy abból valakinek vagy valamiknek haszna van, s „ezért” vagy „azért” történnek. Aki egy kicsit is kidugja a fejét a modern emberből, s körbenéz, az már inkább így kérdez: vajon elhozzák-e ezek a krízisek a katarzist? Megváltozik-e a modern ember, aki én vagyok? Máshogyan fog-e élni? Rájön-e, hogy egyetlen bolygó van? Rájön-e, hogy minden élet szentség?

Nem tudom a válaszokat. Csak remélem.

Azt viszont tudom, hogy ezekre a kérdésekre nagyon nehéz jól válaszolni. Azt is tudom, hogy személy szerint én mit teszek elsőként, amikor a világválság ilyen súlyos jelenségeivel találkozok, mint a járvány vagy a háború. Amikor ezekkel szembesülök, első körben, mielőtt bármit is tennék, segítenék, bármit vagy bárkit is hibáztatnék, bárhova és bármit is írnék, mondanék, véleményt alkotnék: lelki gyakorlatokat végzek, és ezeket folyamatosan fenntartom. Nehéz ezeket máshogyan nevezni, kicsit olyanok, mintha az ember tornázna, jógázna, sportolna, csak éppen nem a testével, s talán hasonlít a tanuláshoz is, csak éppen nem a szellemével, hanem a lelkével teszi.

Amikor a járvány mélyén jártunk, elkezdtem minden reggel úgy ébredni, hogy arra gondoltam, „most születtem” és „ez az egy nap az életem”. Ezután elhatároztam, hogyan szeretném élni az életemet, mik az igazán fontos dolgok, kik az igazán fontos emberek számomra. Így indítottam minden reggelt, s este, mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy „most meghalok” és „ez az egy nap volt az életem”. Eltűnődtem, mi volt benne a legszebb, legfontosabb, legérdekesebb és legértékesebb, még akkor is, ha csak egy egyszerű hétköznap volt, amikor semmi mást nem tettem, mint máskor. Hiszen ilyen egyszerű hétköznapokból áll az életünk. Tanultam-e valamit? Értékes volt-e a munka, amit végeztem? Tettem-e valami jót? Volt-e egy jó szavam valakihez? Tudtam-e segíteni? Mert ilyenekkel megy előrébb a világ. És az is számít, hogy pihentem-e? Sétáltam-e? Láttam-e, hallottam-e valami szépet, jót? Van-e még szemem a szépségre, vagy csak a szenvedést látom? Minden reggel megszülettem és minden este meghaltam. Reggel elszántam magam az életre, este pedig szoktattam magam a halál gondolatához.

Lelki gyakorlatom közben egyre feltűnőbbek lettek az élet igazán értékes pillanatai. A mosoly. A dongó. A virág. A napfelkelte. A falat paradicsom. A napnyugta. A jó szó. Az eltalált mondat. A kézfogás. A vers. A tea. A dal. A könny. A füst. Az érintés. A munka. A pihenés. A vajas kenyér. A hála. A pohár bor. A nevetés. A csók. A csöpp méz. A fáradtság. Az alvás. A felébredés. Ilyenekre emlékszünk, mielőtt lehunyjuk szemünket, de csak akkor, ha végre lelki gyakorlatainknak hála: megtanuljuk ezeket észrevenni.

Éppen ezért érdemes ezt a lelki gyakorlatot a világválság idején újra és újra elővenni. Amikor már nagyon megerősödsz benne, próbáld ki, hogy egyetlen pillantásba rakod ezt, s minden pillantással újra megszületsz és újra meghalsz. Rájössz, hogy minden pillanattal élheted az életed, amit csak te magad vehetsz el önmagadtól azzal, hogy nem figyelsz rá, vagyis nem vagy ott, nem vagy jelen, nem vagy ébren, végső soron pedig nem éled.

A másik – azt hiszem legfontosabb – lelki gyakorlatom, amit a háború miatt kezdtem el újra, látszólag könnyű. Ezt sem én találtam ki, az előző gyakorlatom alapjai Yalomtól származnak, ez Goenkától. Nagyon jó lenne, ha sokan csatlakoznának hozzám, és sokan végeznék velem, vallástól, világnézettől, nemzetiségtől teljesen függetlenül. Minden reggel és este kérni kell, hogy a háború véget érjen, hogy béke legyen, hogy az emberek ne szenvedjenek tovább. Minden reggel kérni kell, hogy az emberek boldogan, békésen és szabadon élhessenek. Hogy „kitől” vagy „mitől” kéred, az rád és hitrendszeredre van bízva. Kérheted Istentől, a legfőbb metafizikai valóságtól, a többi embertől, az önvalódtól, Allahtól, Krisnától, Buddhától, a felsőbb erőktől vagy legfőképpen önmagadtól. Csak kérd. Kérd, velem együtt, hogy „legyen minden lény boldog, békés és szabad”. Sohasem volt ez olyan fontos, mint most. Kérjük, s bizakodjunk benne, hogy megadatik. Addig is, amíg minden válságban van, s legyenek olyan szörnyűséges tünetei ennek a válságnak, mint a járvány és a háború, az egyetlen, amit igazán tehetünk, hogy igyekszünk legalább magunkban és magunk körül megteremteni ezt a boldogságot, békét és szabadságot. Kezdjük azzal, hogy együtt kérjük minden áldott nap: „legyen minden lény boldog, békés és szabad.”

Persze lelki gyakorlat a kerttel való munka is, a méhészkedés is, az erdei séta is. Leghatalmasabb lelki gyakorlatunk mégis a helyes gondolkodás és a helyes cselekvés. És ne feledd: tett a művészet is és a művészet befogadása is. Mindehhez pedig nem kell semmi más: csak te.

(A cikk mellett Szarka Fedor Guido tusrajza látható. Ez az írás és még néhány hozzá kapcsolódó vers és zene is elhangzik Szarka Fedor Guido kiállításmegnyitóján Tatabányán, a Tulipános-házban, 2022. március 24-én, 17:00 órától. Ha teheted: gyere el!)

Weiner Sennyey Tibor