Volt egyszer régen egy tévéműsor, Ráday Mihály tartotta, Unokáink sem fogják látni, ez volt a címe, és pusztuló, megmentésre szoruló műemlékeinket mutatta be benne a szerkesztő-műsorvezető. Hogy miért rémlett fel bennem ez a régi tévésorozat, azt mindjárt elmesélem.

– Ne haragudjanak, beszélnek angolul? – ezzel a kérdéssel lépett egy férfi kávéházi asztalunkhoz. Feleségem egykori osztálytársaival szoktunk itt randizni nagyjából kéthavonta, és megoldani a világ égető kérdéseit. Most is így tettünk, és néhány perce már egy gondos kéz az asztalunkra helyezett egy kis táblát, melyen az állt, hogy 18 órától foglalt, attól mi még ellazultan sörözgettünk, hiszen eddig nem érkezett senki, aki érvényt szeretett volna szerezni a foglalásának. Most ellenben igen.

– It’s reserved – folytatta immár angolul az úriember, de jó magyaros kiejtéssel. Mielőtt bármelyikünk közbevághatott volna, hogy beszélünk mi magyarul is, gyorsan hozzátette: – You can stay calmly, we are sitting close – és rámutatott a szomszéd asztalra, majd gyorsan le is ült oda időközben megérkezett barátaival együtt, ahová rábökött az ujjával.

Itt, a belvárosban fel sem tűnik már az ilyesmi, mi meg annyira belemerültünk a világmegváltásba – az európai mezőgazdaság problémáit tárgyaltuk ki éppen –, hogy nem akadtunk fel a furcsa közjátékon.

Utólag, hazafelé jutott csak az eszembe, hogy például jó húsz évvel ezelőtt mennyire nem beszéltek idegen nyelveken honfitársaim. Nem mintha én egy nagy nyelvzseni lennék. Hét nyelven nem beszélek, írta egy kedves kortárs író cimborám valamelyik könyvében, és ez a megállapítás rám is jellemző. Viszont – ahogy mondani szokás –, konyhanyelven elboldogulok. Annak idején – a kilencvenes évek legvégén – például a lányaink még iskolásak voltak, és különböző nyári táborokba rohangáltak – ritmikus sportgimnasztika, iskolai tábor, meg mittudomén –, és egyszer két tábor között csak annyi időnk volt, hogy egy pályaudvar melletti Mekiben találkozzunk szeretett gyermekeinkkel, hogy biztosan megismerjük majd még őket tanévnyitó előtt.

Álltunk is a sorban bőszen és kitartóan. Előttünk egy német ajkú turista állt, éppen mittel kólát kért a kedves és roppant fiatal lánytól, aki a rendelés felvétele céljából álldogált a pult mögött. A lány nem értette. Gondoltam, segítek.

– Közepes kólát kér az úr – fordítottam. A lány a férfihez fordult.

– Tényleg közepes kólát kér? – kérdezte tőle magyarul.

Igyekeztünk nem nevetni. Mikor ez a kérdés tisztázódott, akkor az úr még kért egy salátát is, ennek a növényi keveréknek a neve majdnem ugyanaz, mint a mi nyelvünkön, ezért egyelőre úgy tűnt, ez a kérés nem okoz majd akkor problémát, mint a közepes kóla. Ám örömünk korai volt, mert a lány újfent kérdezett:

– Kapros öntettel kéri, vagy Ezer szigettel?

Sajnos itt megállt a tudomány. Okos telefon még nem volt, hogy villámgyorsan bepötyögjük, hogy a kapor hogy is van a méla teutonok nyelvén. Mert az Ezer sziget még ment volna…

De hát ez roppant régen történt, azóta már egész Budapest, mit Budapest, az egész ország mindenféle nyelveken karattyol, most olvastam az interneten, miszerint a kormánynak már csak az a gondja, hogy kínai rendőröket alkalmazzon, mert a mandarinok nyelvét még kevesen beszélik széles e hazában. A többit viszont bezzeg annyira, hogy honfitársunk angolul beszél hozzánk, igaz előbb megkérdezi magyarul, értjük-e a britek nyelvét.

Bátyám – zenészként disszidált több mint ötven évvel ezelőtt Németországba – egy étteremben pengette a gitárját még fiatalon, nem sokkal odaérkezése után. Mikor zenekara, melyben játszott, szünetet tartott, benézett a mellékhelyiségbe. Ott egy tagbaszakadt ember némi aprót kért tőle a vécéhasználat fejében.

– Nagyon sajnálom – mondta neki a bátyám németül –, de én nem értek németül.

– Miért? – kérdezte a némileg lassú észjárású alkalmazott.

– Tudja – felelte a bratyó –, autóbalesetem volt, és akkor úgy bevertem a fejem, hogy azóta süketnéma vagyok.

– Ah, so! – intett a nagy ember. Aki ennyire beteg, az ne fizessen.

Remélem, mi még nem vagyunk annyira betegek, hogy saját hazánkban, miután megbeszéltük magyarul, hogy értünk ángliusul, ezen az idegen nyelven kezdünk majd társalogni. Hogy csak egy vicces és véletlen epizód volt ez velünk a kávéházban. Hogy nem felejtjük el azt, amit Kosztolányi mondott egyszer. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Nekünk is az. És unokáinknak? Ők is fogják még hallani, és főleg (!) érteni például ezeket a sorokat: „Mikorra a patak vize tükörré lett, / Melybe ezer csillag ragyogása nézett….” Vagy azt, hogy „Fölvevé a hajnal piros köpenyegét, / S eltakarta vele az égboltnak felét”?

Vagy csak olyan miféle „öregemberek” morogják majd zsörtölődve, elmélázva egymásnak ezeket a sorokat maguk között egy elhagyott kávéházi sarokban?

Ez a kérdés, barátaim.

Gáspár Ferenc