Neogrády-Kiss Barnabás fotóművész képeiről, még ha önmagát vagy egy mindenki által ismert tárgyat örökít is meg, egy sajátos történetet olvashatunk le. Sajátos nézőpontjáról, a fiatalkori agydaganatáról és a műtétek következtében kialakult látásromlásáról is beszélgettünk. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Képeid arról is mesélnek, hogy te miként látod a világot. Mi jellemez téged? 

Neogrády-Kiss Barnabás: Egyvalamit megtanultam, az pedig a jelenben való lét. Mindent megfigyelek, és próbálom a jelent átélni, bármi legyen is az. Nemrég hallgattam Örkény Egyperceseket. Az egyikben bemegy az ember az üzletközpontba, és kérdezi, hogy hol van az egyik hely. A recepciós eldurvul, és azt állapítja meg, hogy a nagy büdös semmiből jöttünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe [SRZs: Örkény István Információ című novellája]. Megpróbálunk mindennek értéket találni, valójában azonban teljesen mindegy, és nem számít semmi, mert meg fogunk halni, akkor egyes egyedül a testünk marad majd. Ezért próbálom élvezni az életet. Csak úgy, szimplán.

SRZs: Mit jelentenek számodra a képek mind magad, mind a valóság megélése kapcsán?

NKB: Az alkotás folyamat, ahol fontos a jelen, a fotónál pedig végképp fontos. Kiemel egy szeletet a világból, van egy időintervallum, amit rögzít. Számomra ez misztikus folyamat, hiszen én magamat mint objektet vizsgálom. Az alkotásokban magam és „magam” között ott van a gép és az állvány. Belenézek a fényképezőgép keresőjébe, és beleképzelem, belekomponálom magam a képbe, a másik oldalon pedig az önkioldó valamikor lefotóz. A fotó készítésének pillanatát nem látom, hiszen a kamera előtt állok. Általában intuitívan alkotok, ami azért fontos a számomra, mert hiszek abban, hogy ha az alkotás túl tudatos, akkor a jó érzet kimarad, és száraz lesz a kép is. Ezt keresem mindig, hogy a kép valahogy kapcsolódjon egy történethez. 

SRZs: Ha ennyire erős a készítés folyamata és története, akkor hogyan tudnak benned és egy kiállítási környezetben újraíródni, megszólalni?

NKB: Tulajdonképpen nem újraíródnak, hanem rétegek rakódnak a képhez, és a rétegek között van átjárás. Néha összefogom, máskor meg leveszek egy réteget, és úgy értelmezem. 2023-ban, az Inda Galériában az Önkeretezés című kiállítás egyik vezetésén, a diákokkal való beszélgetés során döbbentem rá, hogy egyik képemnek milyen mélyebb jelentése van a saját életemre reflektálva. Salföldön egy fára felfutó növény úgy néz ki, mintha egy házat alkotna. Ennek az aljából bújok ki meztelenül. Az összes kép a kiállításon belső térben készült, ez volt az egyedüli kültéri. Akkoriban költöztem el az Art Quarter Budapestből, ahol egy 20 négyzetméteres műteremben éltem. Ez számomra nagyon nagy szó volt. Azt vettem észre, mintha kibújnék az odúmból, és próbálnám mélyebben felvenni a kapcsolatot az emberekkel. Ez ott, a kép segítségével fogalmazódott meg számomra. Nagyon sokat tud segíteni a vizuális művészet.

SRZs: A Solitude című fotókönyved egy fotónapló. Hogy tudtad az eredeti képanyagot szűkíteni és egy könyvvé formálni? 

NKB: Rengeteg embernek adtam oda azt a négyszáz képet, amit a 3 hónap alatt az Akademie Schloss Solitude-ben (2020 októberétől 2021 januárjáig) csináltam. Cséka Györggyel véglegesítettük a könyvben szereplő képeket, és elhatároztuk, hogy a magány feldolgozása legyen az összefogó téma. A szerkesztésében a következő lépés az volt – a könyvet mint médiumot már figyelembe véve –, hogy úgy helyeztük el a képeket, hogy lineárisan és a könyv bármely pontján kinyitva is működjön a történet. Ezért se volt benne szöveg, mert ez egy fotóskönyv és nem egy album. Megpróbálhatjuk verbalizálni a képeket és beszélni róluk, de tényleg látni és érezni kell őket. Ahogy lapozunk, a képeket egymás után látva egy érdekes érzés fogalmazódik meg az emberben, amely nem mindig ugyanaz lesz, mert mindenki másképp viszonyul bizonyos dolgokhoz.

SRZs: A Kettős kötés című munkáddal elnyerted a Capa-nagydíjat 2020-ban. Ezeknél a fotóknál tematizáltad a betegséged miatt kialakult látásproblémádat. Mi volt az, amit tanultál, a betegségedből?

NKB: Mindent. Nagyon hálás vagyok, hogy bekövetkezett, mert nagyon érzékenyen figyelek mindent. Dr. Kiss Richárd [SRZs: a Semmelweis Egyetem munkatársa] mondta, hogy az emberek nagy része nem lát, és én is ezt állapítom meg. Annak ellenére, hogy én csak 90 fokban látok, mégis sok olyan dolgot érzékelek, amit a száznyolcvan fokban látók nem vesznek észre. Pont azt kellene az egész társadalmunknak megtanulnia, hogy a vizualitást hogyan lehet érzékelni és befogadni. Az egész világ átalakult egy nagy vizuális pacsmaggá, de közben nem érti az se, aki megalkotja. Ebben segíthetne a vizuális művészet, de itt az inkább a háttérbe van szorítva.

SRZs: A Kő, papír, zokni sorozatodban már több gyermek története is megjelent. Hogyan tudott működni a közös látás ebben az esetben?

NKB: Visszatekintve felmerül bennem a kérdés, hogy miért választottam mindig olyan témákat, amiktől rettegtem? A Kaposvári Egyetemen az egyik feladatban egy általunk választott csoporttal kellett dolgoznunk. Én egy bentlakásos intézmény lakóival dolgoztam együtt. A saját félelmeim leküzdésében segített a bentlakókkal való beszélgetés, fényképek készítése, és hasonló történt az SOS Gyermekfaluban is. Akkoriban még a szüleimmel éltem, akik a velem történtek miatt nagyon féltettek, és nekem is nehezen ment a róluk való leválás. Nagyon megérintett, amikor szembesültem azzal, hogy ezek a gyerekek min mennek keresztül. Akkor és ott nem is tudatosult bennem a miért, csak fotóztam őket, és később Cséka György vezetett rá, hogy a világhoz való viszonyommal, önállósodásommal szembesültem ebben a helyzetben.

SRZs: Egy nagyon erősen objektív empátia jelenik meg A rák esztétikája című kiállításon. A tudományos háttér objektivitása neked hogyan segített a munkában?

NKB: Ebben az esetben megint arra eszméltem rá, hogy kialakult bennem egy teljes mértékben általam létrehozott gondolatmenet, ami nem a valóság és az orvostudomány alapjain nyugszik, hanem az én drágalátos, megviselt kis énem bontogatja ki. Amikor Kovács Kristóf kurátor felkért a C80 projektben való részvételre, nagyon megijedtem. Megint szembesülnöm kell a dolgokkal? Közben pedig a másik énem azt mondta, hogy pont ezt kell csinálni, ennek eljött az ideje, nem véletlenül kértek fel. Éppen ezért a kezdés nagyon nehezen ment, de a fél év alatt felfogtam és elfogadtam a saját helyzetemet, és azt is, hogy a rák velünk van. A projekt rádöbbentett, hogy ha jobban rálátok valamire, akkor már nem is félek annyira tőle. Az agyunk legyárt egy félelmet, aminek semmi köze a valósághoz, de ha szembesül vele és megéli, akkor azt is megtapasztalja, hogy nem is olyan veszélyes. Ezért fontos annyira számomra a jelen megélése, mert ami most van, az igaz és valós, a múlt és a jövő már csak a mi agyunk leképeződése.

SRZs: Melyik volt az az olvasmány, ami a legnagyobb hatással volt rád?

NKB: Kurt Vonneguttól a Bajnokok reggelije. Minden évben elolvasom. Számomra tökéletes választ adott a művészet létére és mivoltára. Megerősít abban, hogy ezt kell csinálni!

Somogyi-Rohonczy Zsófia