Hász Róberttel új, Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényéről beszélgettünk.

Bene Zoltán interjúja

Bene Zoltán: Új regényed egyfajta történelmi krimi, hiszen 1902-be helyezed a cselekményt, a délvidéki Zombor városába, amelynek mai arculatát − nem mellesleg − meglehetősen jól ismered. A szereplők oroszlánrésze is ugyanúgy létezett a valóságban, amiképpen a helyszín. Ilyen esetekben pedig az olvasóban óhatatlanul fölmerül, hogy maga a sztori is valamely valóságos eseményen alapulhat. Zomborban a XX. század elején csakugyan történt egy gyilkosság-sorozat?

Hász Róbert: A legjobb tudomásom szerint nem. Ha visszamegyünk a kezdetekhez, először is volt egy ötlet. Olyan értelemben, hogy szerettem volna egy századfordulós, szecessziós krimit írni. Még nem tudtam a helyszínt. Volt egy fejezetem, méghozzá az, amelyikben a főszereplő és Winter úr, a detektívtársa ebédelnek egy étteremben és beszélgetnek. Ez a rész mindenféle előzmény és következmény nélkül megszületett, ez egy miliő, egy hangulat, amit megragadtam, leírtam. Talán novellának indult, de még ezt sem tudtam. Még helyszíne sem volt, még nem tettem Zomborba, csak egy századelős atmoszférát éreztem meg: keménykalap, revolver, konflis – ehhez társult egy történetcsíra. Ez egy évig állt, míg aztán tavaly nyáron, valamikor július elején (időm is volt, kánikula is volt, az ember nem szívesen mozdult ki otthonról) elővettem a kezdeményt, megfogott újra a téma. Akkor döntöttem el, hogy a cselekményt Zomborba teszem − mert valahová tenni kell, egy szecessziós regényt nem írhat az ember egy fiktív világban, az komolytalan, nincs hitelesítve a történet.

BZ: Illetve az már egy másik műfaj, mondjuk, steam punk lenne…

HR: Igen, az már egy egészen más dolog, akkor az abszurd lesz és szürreális, de nem erre volt hangulatom. És úgy döntöttem, hogy ha már századelő, akkor miért ne legyen olyan miliő, amit ismerek? Legalábbis azt gondoltam, hogy ismerem. Mindenesetre közel áll hozzám. Csakhogy ekkor jöttek a gondok: igazából nincs átfogó helytörténeti munka Zomborról, kiváltképpen nem a Monarchia korából. Ez végső soron érthető, hiszen ki írta volna meg? Amikor meg kelet volna írni, mi még nem írtuk meg, az új hatalom meg már nem írta meg, legalábbis nem ment odáig vissza. Úgyhogy morzsánként szedegettem össze az információkat. A legfontosabb forrás, a kútfő a Bácska című újság volt, annak is a világhálóra feltett változata. Az évfolyamokat böngészve jöttek be a nevek, a valós személyek, a pozíciók, a kis intrikák. Lényegében kölcsönvettem a figurákat, de valós alapja a történet központi szálának nincs. Akad, aminek van, például Gozsdu Elek tényleg Zomborban volt főügyész abban az időben, az újságot valóban Bitterman adta ki, ő volt a lap tulajdonosa, a lapba tényleg írt egy Baloghy nevű újságíró, a Falcione-család a valóságban is a város egyik leggazdagabb famíliája volt, a mai értelemben egyfajta oligarchák voltak. A főszereplő, Fábián Marcell viszont teljesen költött személy. Ráadásul a központi helyszínt, a megyeházát régóta és nagyon jól ismertem. Rengeteget jártam oda, s akkoriban megyeházának nevezték, pedig régóta nem volt már megye, de mi, doroszlóiak mindig megyeházának hívtuk – úgy tűnik, öröklődött az elnevezés. A belügyminisztérium épülete volt, ott működött a rendőrség, ott kellett intézni az útlevelet, egyebeket. Ugyanazon a boltíves kapubejárón keresztül, ugyanazokon a macskaköveken tapodva mentem be oda, mint amin a Monarchia korában jártak az emberek, még a sárga festék, amivel befestették, az is vélhetően a Monarchia idejéből származott. Olvastam, hogy az előtte lévő parkot is az 1800-as évek végén alakították ki, s végül a sok kis mozaikból összeállt, hogy ez az a korszak és ez az a helyszín, amire nekem szükségem van. Megtaláltam a kort, a várost, s akkor már csak történetet kellett hozzá keríteni. Az meg menet közben alakult.

BZ: Mivel ilyen erős a személyes kötődésed a helyszínhez, s például a szerb-magyar viszonyulások több példáját fölmutatva a mai korra is utalsz a könyvben, fölmerülhet az is az olvasóban, hogy egyfajta kulcsregénnyel van dolga?

HR: Hát, igen, és amikor a történet elkezdett íródni bennem, s elhatároztam, hogy Zomborba helyezem, akkor nem tehettem meg, hogy nem viszem húsz kilométerrel arrébb, szülőfalumba, Doroszlóra. A mellékszálat, ami fölmerül a regényben, tehettem volna akár Szilágyira, vagy Kupuszinára is, de… hát, gondoltam, hadd legyek ennyire részrehajló, és a saját szülőfalumat hoztam be. Az említett mellékszál sváb szereplői is minta alapján formálódtak, hiszen 1945, a kitelepítés előtt Doroszlón rengeteg sváb élt, és az a sárga eifurtos ház, amit a regényben leírtam, az bizony a mai napig ott áll a templommal szemben, balra, srégen. Ilyen értelemben tehát jogosan vetődhet fel ez a kérdés, ugyanakkor nem hiszem, hogy a szó teljes értelmében kulcsregényről lenne szó.

BZ: És miért lett krimi ez a történet?

HR: Ez érdekes… Nem tudom. Annyi mindent írtam már: írtam sci-fit, írtam történelmi és művelődéstörténeti regényt, krimit viszont még nem. És adta a hangulat. Az a ködös századelő kívánta, az hozta elő belőlem. Úgy éreztem, ehhez az atmoszférához kell egy titok, kell egy rejtély, márpedig a krimi: rejtély.

BZ: A krimi mint műfaj komoly kihívás. Egyfelől nagyon sok szalagon gyártott, irodalmi értelemben nem igazán jól megformált krimi születik, ráadásul ezt a műfajt általában a könnyű műfajok közé sorolják, holott ez durva általánosítás. Másfelől a krimi történetének muszáj izgalmasnak lenni, a feszültséget fönn kell tartani, a szerkezet sem elhanyagolható szempont…

HR: Első olvasási élményeim sci-fik és krimik voltak. Valóban sokféle krimi létezik, változatos a színvonaluk. De egyvalamihez még a gyengébb krimiszerzők is értenek, ez pedig az írástechnika. Tehát tudnak dialógusokat írni, tudnak történeteket szerkeszteni és tudják vezetni a hőseiket a történetben, s ezt valahogy jó ötvözni minőségi irodalommal. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlott krimiolvasók kifejezetten figyelmesen olvasnak. Velük nem lehet játszani, mert kibuknak az elvarratlan szálak, a felületesen megalkotott jelenetek. A krimiolvasónak van rutinja, őt nem lehet „megvezetni”, számomra pedig ez is kihívást jelentett.

BZ: A krimit nagyon meg kell szerkeszteni, s a Fábián Marcell-történet meg is felel ennek a követelménynek. Van a regényben egy szál, ami viszonylag korán felbukkan, de csak a könyv végén nyer jelentőséget. Kicsit olyan módon, mint a hollywoodi filmekben: ha egy pisztolyt egyszer megmutat a rendező, akkor annak el is kell sülnie. Ez egy tudatos folyamat volt, komoly vázlatokkal, előtanulmányokkal akár, vagy ösztönösen alakítottad a történetet?

HR: Egyrészt igen, másrészt azonban amikor elkezdtem írni, nem tudtam, pontosan miről fog szólni. Ez nem egy előre megkomponált regény. Agatha Christie-ről mondták, hogy mosogatás közben találta ki a történeteit, s amikor leült írni, akkor már nagyjából tudott mindent, ismerte az elejét, közepét, végét az adott regénynek, amin éppen dolgozott, s miközben írta, jól látta, hová fog kifutni. Nos, én ezt nem láttam, menet közben alakult. – Lehet ez is egy jó módszer, mert bennem is fönntartotta a kíváncsiságot, hogy ebből miként jövök ki? Írás közben végig nyomoztam ezt a regényt. Gyakorlatilag amikor az olvasó számára kiderül, ki a gyilkos, akkor – no, nem mondom, hogy számomra is akkor derült ki, de akkor hoztam meg a döntés, hogy merre megy és hogyan fejeződik be a történet. Ez szerintem azért jó, mert nincs mesterségesen elmismásolva semmi; nem kellett eldugnom a tettest, mivel magam sem tudtam, ki lesz az.