Harminchárom éves koromban, március vége felé
Meg voltam híva vacsorára Lórántékhoz –
Tizenhárman ültünk az asztalnál – (le kell kopogni)
Gondoltam, valaki meghal.

Rántott bárány volt, ugorkasalátával
(Nem beszélve az előételekről)
Vörösbor, jócskán – nekem még a kenyér is ízlett
Kenyér is ízlett.

Később egy vöröshajú hölgy jött, bizonyos nevezetű Olga,
Akiről előzően suttogtak mindenfélét.
Leejtette a szalvétát a lábamra, ő maga emelte fel,
Mondtam neki, köszönöm.

Aztán valaki említette, meghalt az a Kovács,
Mások kimondták azt a szót: élet, mások: szerelem.
És senki el nem ájult és nem ordított fel senki
Igyekeztem mosolyogni.

Valaki átnyúlt az asztalon a kenyerestálba,
Mondtam, tessék az enyém én majd kapok mást
Bort is töltöttem többeknek, Kövess úr észrevette,
Hogy nekem nem maradt.

Még mondta is: kedves mester, miért olyan rosszkedvű?
Hát, feleltem, holnap az a megbeszélésem lesz.
Ó, mondta hízelegve, ha engem hallana,
Ahogy mindenkinek mondom.

Biztos, folytattam, valaki hamisan informálta az igazgatót,
De ki lehetett az, kérdezték itt is meg ott is.
Jávor úr is kérdezte, ki lehetett az?
Ránéztem tünődő arccal.

Éjfél felé kimentünk a parkba sétálni,
Én előrementem a fák közt leültem egy padra és sírtam,
Mire visszaértem, egy szolga hozta a levelet,
Hogy azonnal mennem kell.

Azután beszélték, hogy Jávor harminc milliót keresett,
Kövess odafordult, azt mondta, az szép pénz.
Kérdezték tőle rólam, mit szól ehhez az ügyhöz?
Vállat vont és elnézett.

Másvalaki is kérdezte, haragosan legyintett
De kérem, szólt közbe egy harmadik, hisz maga mondta…
“Nem igaz!” – kiáltott hangosan – de már nem voltam ott akkor,
És az első villamos csilingelni kezdett.