A mecset gombja körül harkályok ültek
S egy vámszedő pirongatta épp ebét a padkán –
Lent a felvonóhídnál nyájas anyóka
Lepényt, pecsenyét és illatos mézgát árult az ünnepi lakomához,
Amit a jóságos király hirdetett aratásra –
Mert jó és béketürő e király, – így beszéli bizalmas barátja, a míves –
(Komolyan nézte és tünődött, nem nevetett, mint a csacska fürdőmesterek,
Mikor az elítélt nyelvét ábrákkal díszített orsóra csavarta a hóhér,
Réztálat tartva a koppanó vércsöppek alá.)
Mértékkel osztja el a gabonát, kinek-kinek érdeme s hivatala szerint
S csak arra ügyel, hogy meg ne károsodjék
Ki istent félvén, barátságot tart a hibáserkölcsüekkel is…
– No lám! Milyen vonzó és kívánatos mindez!
S mégis, fenttartom, hogy puszta szemfényvesztés és ráfogás az egész!
Multnak kísértete, nem biztató ígéret a nyugtalanoknak
Lehet, hogy volt efféle valamikor, de hogy nem lesz soha többé, állítom,
Ismerem én ezt a mívest, ki fémből készít lepkét, tárt szárnyakkal, mintha repülne
Azt szeretné e képmutató, ha életünk is úgy peregne le,
Mint e mult napokat jelennek hazudó mozgókép a korongban,
Mely él, látszatra, a vásznon, kecsesen s hajlékonyan, de változhatatlanabb
Az érctáblára vésett feliratnál, etruszk katona sírján.
Ő volt az, ki ott állt, fejcsóválva, a halászok közt,
két héttel ezelőtt, ezerkilencszázhuszonhét, december tizenhatodikán,
Florida partjain, hol ködben, habok alatt
Eltünt a hajó, a hajó, S4, a tengeralatti,
Habok alatt ködben, köd alatt a habokban,
Ötven eleven ember odított acélbeleiben
Harminchat órán át, nehány korty levegőért.
Míg rádió és telegráf vitte szerte a hírt, a hírt a világon
S százezer ujság százmillió pédánnyal többet adott el,
Mert egymilliárd ember tudta és figyelte biztos haláltusáját
Ötven édesanya ötven gyermekének, miközben
Szivárványszinben táncolt és csillogott jeges hullámtaréj tetején a tajték
S “a víztükör sárgán és alattomosan világolt a köd alatt”.
De mit akartok a mívestől, ki csak azt hiszi, amit lát
S nem a hajót, a hajót, habok alatt, köd alatt,
S káprázat neki a halász, veszkődve emelőláncai közt!

Nem, nem, mi nem leszünk ilyenek!
Mi nem fogunk megbékélni soha nemlétező gabonával!
De lázadozva s haraggal követeljük
Az emelőernyőt, ellátni vele jövendő S4-eket, katasztrófa esetére,
Mint ahogy ejtőernyővel látják el az ingó gépmadarat.

Ez anyók, a lepénnyel, rég meghaltak, uraim,
De a hajók még most is ott feküsznek a víz fenekén.