“A szegény kis trombitás szimbolista
klapec nyöszörgései” című ciklusból

I

Mint aki halkan belelépett,

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett,
Valamibe… s most tüszköl s fintorog;
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

VIII

A kis edény.
Oly furcsa és merev.
Aranyhabos tó, emléktemető
Emlékek ágya, ágyak ápolója,
Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
Emléket emtet, engem temet ő
Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
És távoli, mély országokba int be
Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
Oly bús, fehér, olyan igénytelen,
Becéz, reámnéz és tréfál velem.

Mint egy kis fehér legyező,
Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
De néha megnő –
És néha horpad s néha szétreped
És szertezökken szörnyű fergeteg
És a homályban bőszen harsonáz
És akkora már, mint a ház
És ordítunk és sírunk: diadal
És ilyen fiatal.

S mint kürtök öble s vérző trombiták
És néha vág,
És néha vég,
És néha olyan, mint az ég,
S mint longa, linga, lunga, lenge lég
(Még, még.)
És borzadunk az égbe, nyögve, sirva
És néha néz ránk –

És néha olyan, mintha verset írna.

XIII

Én nyafogok
Az életben, mint kevesek
Én nyifegek
Távol mezőkön bőrző levesek
Én nyühögök
Valami van, valami nincs
Én szepegek
Valami kósza, kótya kincs
Én szüpögök
Az éjbe, későn és korán
Én szipogok
Az orromon, e roppant trombitán