Hevenyészett elszámolás a költőre bízott talentomról

“Vidám fiuk, kik bornál egyesültök
Közétek bűvöl engem dalotok
—————–
Fogadjatok be én is dalolok…
—————–
A mult időkről újakat beszélek
A vén Panard-dal én együtt ivám…”

(Béranger-Petőfi.)

Nem nagyon hívtatok gyerekek hogy dörmögő basszussal kontrázzak nektek
Mikor ujkort éltetvén rágyujtottatok a reformnóta szép szövegére
Harag nélkül mondom a hiúság ballasztját régen lebocsájtottam
Csak nehezék az higgyétek el vagy fityegő zászló árboc tetején
Nem is szólnék ha nem motoszkálna bennem valami derűs gyanakvás
Hogy le akartatok tagadni általában mintha nem is volnék
Vagy mintha elástam volna a rámbízott talentomot senki se látta
Pedig tudjátok titokban hogy dehogy ástam el csináltam belőle
Százannyit és ezerannyit mintahogy a Gazda kívánja figyelő szemmel
Csakhát nem vertem rá képmásomat mindegyikre külön s az évszámot
A szabadalmi jogvédelem és a copyright sose volt erős oldalam
Még a “scripta manens” se volt szent néha a “verba volans”-t többre becsültem
Elmulasztottam ügyelni hogy a megtalált szó nevemhez fűzve maradjon
Többet mondok számomra ez a tulajdon név se volt oly szörnyű jelentős
(Emlékeztek még a gyerekkori fogócskára “nem ér a nevem?”)
Hiszen önmagamat úgyis csak azzal a minden névnél ritkább örökebb
Senki másra nem illő soha visszanemtérő egyetlen jelöléssel és
Császári rangnál és névnél gőgösebb szólítással e földi téreken: én
Vagy egyetlen nagy “I” betűvel mint az angyali angol önérzet
Igy hát előfordulhat sokszor bizony hogy nem is tudom igazolni magam
S ó mily rettenetes megeshet hogy a kor történelmiből szépen kimaradok
S eljövendő évszázadok késő unokáinak unokája a reményteli ifjú
Szipogva nem szurkol a vizsgán miattam mert elfeledte első szeretőmet
Se azért voltam bíz én és leszek is lexikonon s anyakönyvi kivonaton túl
Attól a perctől hogy hunyorogva először nyilt ki barbár szemem a csudára
Hogy e művelt régi világnak ezúttal úgy tetszett éppen velem megreformálni magát
Onnan kezdve vagyok én s leszek is s ott leszek köztetek bármi csekélymód
Bármily kicsiny mértékben név nélkül és névtelenül akár tudtok róla akár nem
Ott leszek valahol a szavában és a szívében annak is ki rólam sose hallott
Nem is sejtve talán hogy engem idézvén szép régi igéket
Vagy kevély-szelesen holmi spanyolviasz-gondolatot amiről elhiszi szentül
Most lelte meg éppen holott régporlódó koponyámból indult el koponyája felé
Hogy eljusson s egy szikrát villantson benne valami titokzatos úton
Itt vagyok én köztetek máris hiába nem láttok vagy látni nem is akartok
Itt vagyok mint az a furcsa ifjú álmomból akiről szólt a legenda
Va-Kong polgára ki először látta közöttük a Napot egy percre először és utoljára
Egzotikus bolygó Napját mely egyszer kél s egyszer nyugszik egy emberöltő folyamán
S szólni akart róla vergődő és csetlő-botló szavakkal hírt adni társainak
De azok hallgattak csak gúnyosan s már kezdte hinni kaján mosolyukból
Hogy káprázat volt az egész s hogy “nem tudhatni arról mit meg nem tapogattál”
Míg egyszer ráeszmélt hogy ott áll köztük s látja őket s ők nem veszik észre
Hogy köztük van nem látják s ilyenformán mégis csak neki volt igaza
Így állok én így ülök én így borozgatok mellettetek a deszkapadon
Hivatlan vendég ezzel az átkozott megneláss-süveggel kócos fejemen
Mert idehúzott dalotok s most itt feszengek szégyenkezve és sóvár-irígyen
Senki se szól hozzám s felemelt poharamhoz senki se koccintja poharát
Legfeljebb elbámul a szembenülő pillanatra hogy magától táncol a kancsó
Legyint mérgesen részeg vagyok gondolja csak arra nem gondol hogy ez én lehetek
Rossz dolog ez gyerekek kísértetnek lenni ezt kopogja nektek apátok
Ülni idegenül tulajdon családunk vacsorára terített víg asztala mellett
Rángatom hát a terítőt szátokba nézek jobb híján s magamba így mulatok
Vagy pedig lappangó mozdulatom furcsa hatását rajtatok figyelem
Egyik odébbhúzódik (a mellettem ülő) önkéntelen mikor előrehajolok
Másik meredten néz a szemembe s azt hiszi üres levegőbe tűnődik
Ez itt nem úgy fejezi be a dalt ahogy gondolta vagy ahogy kedve szerint volt
Az ott máshova tesz egy szót egy vesszőt mint ahová tenni akarta
Vagy tette volna ha én történetesen e világra meg nem születek
Az a párocska másképp enyeleg az a csókocska másképp csattan a szájon
Ez az álmocska másként végződik ez a gondolatocska másként kunkorodik
Ebből a simogatásból nyakleves lett volna és e pofonból símogatás
Ha holt kezem meg nem fogja vagy meg nem lódítja az élő könyököt
S minden eféle apró mozdulatból felém valami béke sugárzik
Vidám gyönyörű Törvény hogy éltem s hogy kellettem valakinek
Holt kezeket hiába nem szorongatott görcsösen gyermekkezem egykor
Utolsót rándult a kéz s átadta az áramot jelezve add tovább s adtam is én
Teljes a lánc még nem akadt meg van remény feltámadás ujjászületés
Mert ez a Reform gyerekek nem a program és nem a becsvágy
Az a reform hogy résen légy “figyelj és jól érezd magadat”
Az a reform hogy sejtelmem se volt soha bizony semmi reformról
Csak azt éreztem mint a diák hogy nekem majd vizsgázni kell ebből
Ebből az életvalamiből amivel megbíztak s amit én is akartam
És csak utóbb derült ki hogy nem az én kedvemért találta ki hajdan
Valami  őrjítően érthetetlen óriás akarat és bátorság és erőfeszítés
Valami ordítás egy rettenetes hang nem tudni fájdalomtól vagy örömtől
Ordított ekkorát de még most is remeg és gyűrűzik és torlódik tőle minden atom
Ez az ordítás harsogott kezdettől fogva végig borzongó füleimben
Ezt verte vissza bennem minden idegszál minden könny és kacagás
Ez a kaland ez a hang volt az amitől tennem kellett mindég valamit
Tennem vagy mondanom vagy gondolnom vagy közölni vagy kifejezni
Mindegy milyen formában vagy reformában a műfajon semmi se múlik
(Az én fejemet nem a dajka formálta belülről nyomta kifelé ez a hang)
Ettől volt minden ezért kellett próbálnom mindég valami újat
Ettől változott alak és anyag sőt halmazállapot ettől
Voltam kicsi voltam nagy voltam rézből és gumiból és fából vaskarika
Láng és hamu gáz és szén betölteni mindent elférni gombostű fejében
Mert nekem tudni kellett gyerekek mit érez a ló álló kocsirúdnál
Mikor lógatja fejét és néz és néha oknélkül dobbant a lábaival
Mit érez a nő mikor vállát csókolják és aki nő sose voltam
S mit érzek én magam mikor félek mikor hencegek mikor kétségbeesem
Vajjon ezt érezte Platon és Buddha s ezt fogja gondolni X Y és Z
Majd valamikor ha bekövetkezik amit megsejteni mertem
Ettől erőlködtem ettől szerettem élni s várni a ritka pillanatot
Melyben zakatolva megáll a nekilódult élet véremben és képzeletemben
(Vér és képzetek és indulatok és gondolatok mind akadály csak)
S egy pillanatra túl ezeken kitárul életem forrása a tiszta Valóság
Ritka pillanat látnoki perc dolgok veleje boldog hangos nevetés
Odaátról ahol létezem igazán túl e haláltól szorongó álmodozáson
Egy pillanatra üveggé válik múlt és jövő kék és szürke sok rétege bennem
E ritka pillanatok közt ami volt erről kell csak vallanom itten
Hogy folyton változtam mint a felhők s állandó voltam mint a makacsság
Ragaszkodva valamihez amire engem senki se kényszerített
Amit senki nem kért amit senki se kérdezett amit senki nem követelt
Se érdek se családi kapocs se fajta se szempont se lelki se testi közösség
Mintahogy senki se kényszerít senki se kér nem kérdezi ezt a néhány sort
Amit elmondok nektek igazolásul csak azért hogy végire járjak
Mintahogy senki se kényszerít rá hogy reggel a kádban s míg járom a lépcsőt
Miközben másnak üzleten és szórakozáson s főnökei kedvén jár az esze
Töprengjetek emberi végzeten s hogy mi a jó mi a rossz és mi igaz és mi a hazugság
Vagy senki se kényszerít hogy megálljak és meghalljam az uccán
Két szembejövő töredék szavait s igyekezzem megtudni belőle
Sorsukat és életüket megállván nagynehezen hogy közbe ne szóljak
Így eshetett hogy ma már mérlegemet bármely percben átvizsgálhatja bárki fia
Boltomban is ha böngész mindenki talál valami magánakvalót
Gyermek és asszony és víg cimbora és költő és kutató és katona
Mert sok mindent kínlódtam és éltem s mindenből maradt valami
Sok hitvány könnyből nehány gramm tiszta só sok lőréből pár icce párlat
Sokmillió végigszámolt kabátgombból nehány biztos “igen” és “nem”
Nehány biztos “szeret” és “nem szeret” sokezer akácfa leveléből
Sok bolond füstjéből és kormából sok szónak pár egyszerű kristály
Ami már az enyim s mindenkié akkor is ha százszor ellopják és eltemetik
Tessék besétálni aki nem hiszi vagy azt gondolja hogy puszta dicsekvés
Hogy lim-lomot mutatok vagy hamisítványt vagy elavultat ami reformra szorul
Ez nem csalás gyerekek nem ámítás nem pythia-gőz nem bengáli vörös
Akvárium-kék vagy kínai sárga vedd a kezedbe pajtás nem törik össze
Egyik csak afféle játék a másik már szerszám amivel fúrni és ásni lehet
Lux Úr Szabadalma Faremido egy új világkép és kiszera méra bávatag
Egy pici tükör amiben élesen látod  az arcod álszent gonosz Barabbás
Egy szál virág halott kezeidbe örökszép Hanna Reménytelen Szerelem
Dallam amit te is el fogsz énekelni a létra tetején törtető ifjú barátom
És végre emitt ez a tőr az én haragom s a dac fente élesre neked
Az én fegyverem vedd a kezedbe markolatát próbáld csak ki ne félj
Szegezd a szívemnek toppants egyet és döfd előre ha mered
Ez az egyetlen tőr amitől elesem a magamé a tiéd még tompa fiacskám
Így döfsz te és így döfök én de viszont így élsz te és így halok én meg
Mert bár én álmodtam őt de önmagam nem vagyok Telma Titusz
S mert nem vagyok az talán jobb is hogy nem szóltatok nekem gyerekek
Lám a harci dalt amit írtam magam már nem szívesen dalolom
Csak az hős aki pőre a páncéllovag fél hogy Achilles-sarkát hátrakötik
Van mit vesztenie hetyke tivornyán és hirtelen jelszavakon
Béke és harc veletek formáljátok és gyúrjátok át ezt a világot
Amit magam már megpróbáltam formálni és gyúrni egy keveset