Lassan ég a lámpa, lángja nem lobogó,
Nem háborgatja most hosszú, fájó sóhaj.
Miért? Talán nincsen e dobogó szívben
Semmi hő érzelem, semmi ábránd, óhaj?

Van, tán több, mint máskor. Oh ha volna oly toll,
Mely le tudná írni a szív dobogását,
Akkor leírnám azt, mi most pihen és nem
Ingerli kitörve a láng lobogását.

Folyik a szív vére, hosszú keringésben
A testnek legkisebb részét is bejárja,
És vele megy folyton, melyet el nem hagyhat,
Forró érzelmeknek apadhatlan árja.

És minden kis cseppre vetődik egy sugár,
Mely azon megtörve, hogy visszaverődik,
A piros vércseppen egy fehér angyalnak
Imádattal festett arca tükröződik.

Az érzelem folyam ez arcot kiséri.
Csak ezt fogja körül, csak ennek susogja:
„Imádlak! imádlak!” – És ez egyetlen szót
Néha olyan fájón, oly kínnal zokogja.

De bár örömmel vagy fájdalommal telve,
Híven kíséri és soha el nem hagyja,
Míg annak a folyton kerengő hő vérnek
Meg nem fagy e szívben az utolsó habja!