Jókainak az előző esszében tárgyalt korai, 1845-ös novellája és a német nyelvű közép-európai irodalom egyik remeke, Franz Kafka eredetileg 1914-ben íródott, de csak mintegy öt évvel később megjelent A fegyencgyarmaton című elbeszélése között sajátos párhuzamosságokat lehet feltárni, éppen a sziget figurája kapcsán. Mivel már a 19. században létezett német fordítása A Nepean-szigetnek, ezért a fiatal Kafka akár olvashatta is azt. Persze kérdéses, hogy az első világháború árnyékában miért a kalandregények zsánerkellékeit hasznosító szöveg ihlethette meg… Az viszont már nyilvánvalóbb, hogy a sziget miért jelentkezett számára olyan toposzként, amely a világégéssel szembeni elkülönülést és a történő kegyetlenség bemutathatóságát egyszerre volt képes biztosítani.

Bár Kafka egyik legtöbbet értelmezett szövegéről van szó, ehhez képest meglehetősen kevés olyan tanulmány született, amely kifejezetten arra koncentrálna, hogy milyen szerepet játszik a sziget az elbeszélésben. A kispróza főhőse ugyanis egyértelműen a narráció által meglepő pontossággal leírt, ugyanakkor nehezen vizualizálható kínzóeszköz, amelyet működése közben a Tiszt mutat meg a szigetre érkező Utazónak. A Jókai-novellával való kapcsolata Kafka szövegének itt markánsan megjelenik, ugyanis, ahogy előbbiben a „pokoli fúria” féregfaj a betolakodó bőre alá írt, ezzel őrületbe kergetve őt, addig utóbbiban a gép ír az elítélt bőrére, szintén őrületet kiváltva a fájdalom által. Kafkánál tehát veszít szervességéből a szigethez kötődő, az oda érkezőket (hiszen itt is egy fegyencgyarmatról van szó, akárcsak Jókainál) megőrjítő lény. Sőt, Kafka apparátusa megfeleltethető az államapparátusnak is metaforikusan; annak a letűnőben lévő előző rendszernek, amely a börtönszigeten a büntetés és a szórakoztatás révén rendfenntartásra használta azt. Amikor a Tiszt újra beindítja a gépet, akkor az elbeszélés szerint az a múlt szellemeit idézi meg, régi kivégzések emlékképei jelennek meg a katona szemei előtt. Ekkor összekapcsolódik sziget és gép is, mert egyfelől a gép a szigeten maga is egy elszigetelt helyen, egy elhagyatott völgyben található, másfelől pedig sajátos aurát von maga köré, amikor működésbe lép, ezzel az emlékezés, a felidézés szigetét megalkotva, miközben a testre írással maga emlékezteti az elítéltet a bűneire. Ez a típusú múltidézés egybevág azzal, ahogyan Jókainál Gézának a szigetre érkezésekor beágyazódik az előtörténete az elbeszélésbe, vagyis a sziget mindkét kisprózában mint a felidézés, az elbeszélés jelene előtti múlt jelenvalóvá tételének helyeként funkcionál.

Kafkánál a sziget és a gép egymásra vonatkozásának van egy másik karakteres csomópontja: az éghajlat. A szigeten uralkodó szokatlan forróság folyamatosan elvonja az Utazó figyelmét a gépről, gyakran kell valahogy árnyékot képeznie vagy izzadságot letörölnie a kezével, hogy lássa azt működés közben. Az is a sziget mikroklímájával hozható kapcsolatba, hogy az Utazó felfigyel a Tiszt egyenruhájára, és magában arra a következtetésre jut, hogy az uniformis anyaga túl meleg a trópusokra. Amikor ezt szóvá is teszi, arra a Tiszt úgy válaszol, hogy az egyenruha az otthonukat jelképezi, és nem szabad feladniuk az otthonukat. Ez egyrészt jelentheti azt, hogy a fegyencgyarmat rituáléit meg kell őrizni, és ennek ugyanúgy része az egyenruha hordása, mint a kínzógép precíz működtetése. Másrészt viszont, mivel tudjuk, hogy ezt a kolóniát máshonnan érkezett emberek alapították, az egyenruhák lehet, hogy egy másik, nem trópusi, hanem inkább kontinentális éghajlathoz vannak szabva. Kafka történetében eleve van egy sajátos ambivalencia, amely összefüggésbe hozható az egyenruha enigmájával: a sziget mint gyarmat ahhoz az államhoz tartozik, amely az Utazót küldte, hogy felmérje a jelenlegi rítusok (különösen a büntetés-végrehajtás) emberségességét. Bár a Tiszt az Utazó jelenlétét invázióként érzékeli – hiszen kívülállóként beleszólással rendelkezik a sziget belügyeibe egy külső hatalom által felruházottan –, valójában az Utazó éppen hogy a kontinens törvényeinek érvényesítését hivatott végrehajtani a szigeten. Ez szintén párhuzamosságot mutat Jókai novellájával, ahol Quarrelson bíró, aki később a szigeten ragad, azért megy oda, hogy a (saját maga által alakított) külső törvényt érvényesítse, ám a rabok rá betolakodóként tekintenek. És ennek mentén levonhatjuk azt a következtetést a Kafka-elbeszéléssel kapcsolatban, hogy a rezsimváltás nemcsak a gyarmaton (ahogy ez nyilvánvaló a Tiszt kesergéséből szeretett kínzógépe felett), hanem a kontinensen is megtörtént. A rendszeren belül végrehajtandó változáshoz azonban egy harmadik fél, az Utazó segítségére van szükség, aki minden erőfeszítése ellenére, hogy ne keveredjék bele az általa embertelennek tartott rituáléba, végül maga is részévé válik a sziget aurájának, méghozzá éppen a gép működésének köszönhetően.

Ahogy Jókainál, úgy Kafkánál sincsenek a szigetnek eredeti lakói, és az elbeszélés befogadásakor az olvasó ugyanabba a pozícióba kerül, mint az Utazó, amikor csak az épp történő esemény, a kínzás révén képes hozzáférni a sziget kultúrájához, azt is külső szempontból, az idegen szemével. A történet központi szereplőjének, az Utazónak a szöveg nem nevezi meg a hivatását, de etnográfusnak vagy antropológusnak tekinthetjük, aki már számos nép szokásait megvizsgálta és igyekezett tiszteletben tartani azokat. Ám az Utazó nem fér hozzá a sziget történetéhez: míg a Tiszt számára a gép jelenvalóvá teszi a régmúlt időket, addig az Utazó legfeljebb a roskadozó házak és a lepusztult kormánypaloták látványa által sejt meg valamit abból, milyen lehetett egykor a fegyencgyarmat. Emiatt viszont az olvasó sem rendelkezik semmifajta információval arról, hogy volt-e a szigetnek a gyarmati lét előtt története, és ha igen, az milyen volt. Ez pedig már teljesen más konnotációkkal bír 1914-ben, mint Jókainál 1845-ben; a romantikus elbeszélés még megtehette, hogy a Senki szigetét mint a kontinenst uraló kulturális konvenciók felfüggesztését idealizáltnak állította be, például azzal, hogy Timár Mihályt a szigeten nem a származása vagy a gazdasági sikerei határozzák meg. A világégéskor viszont az, hogy csak annyit tudunk a sziget történelméről, hogy az előző parancsnok hozta létre a rendkívüli állapothoz igazodó intézményrendszert, amely éppen felszámolás alatt van, bármily paradox is, éppen a kultúravesztést is színre viheti. Nem véletlen, hogy Kafkánál már teljes mértékben hiányzik a Jókait jellemző célelvűsége a cselekményvezetésnek: miután akaratlanul is részévé vált a rítusnak, az Utazó egyedül távozik a szigetről, ezzel maga is szigetszerűvé alakulva.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.