Köszöntelek, te mennykőhullató
Sötét Kronides! Emlékszel-e rám még?
Akit legyőztél, – én vagyok az.
Kinek bolond, nagy titánszíve
Egykor fájni tudott. Szeme könnyes volt,
Mert nem nézhette ama férgeket,
Az “ember”-nek csúfoltakat, kiket sáragyagból
Én-képmásodra alkotál,
S kik méltók hozzád, bizony,
Mert úgy kéjelegnek az egymás kínjában,
Mint az övékben te, fejedelem.
…Egykor fájt nekem sebük.
Szántam undok fekélyeiket és
Gyógyszert mutattam hegyi dudvák levében.
Láttam, hogy a sötétbe’ rajzanak,
Tolonganak bután, – iszonyú volt.
El kellett lopnom fényedet nekik,
Király, mert – vakon éltek.

Majd néztem a kezükformálta ércet,
S az agyagot; mily balga, tehetetlen
Értelmet kereső és reszketeg volt!…
Én sírtam kínjukon és mesterük levék.
– Óh, rosszul tettem!
Hogy leigázhattalak volna,
Bitorló Isten, tégedet, velük,
Ha mellettem maradnak!
De ők méltók hozzád, Zeüsz, bizonnyal…
Mormogó mennyköveid egy neszére,
Villámod hitvány pislogására
Összeremegtek gyáván: elfutottak
Vagy elédbeborultak, vádolva engem
A nyomorultak!… A te néped ők, –
De én élek még, Zeüsz!

Ismerlek jól: ki vagy!?
Nem vagyok én asszony,
Kit aranyesőben, hattyúmezben elámíts,
Vagy felhőrongyaidba rejtett arccal
Vigy kisértetbe!
Sem papod nem vagyok én,
Hogy busa fádhoz, a rezgőlevelűhöz
Zarándokoljak és hajlongva földig,
Könyörögjek néked, hogy engesztelődj!
– Én egyedül vagyok!
Ültem asztalodnál, ittam borodból,
Láttam meztelen asszonyaid,
S ama szép ifjakat, kik lakomáidra járnak;
Szétvontam titkos függönyeid redőit…
Engem nem ámítsz!
– Legyen bár szózatos az ige szádban,
S homlokodon oly tisztesek a redők,
Mint agg törvénytevőén, aki hószín
Köntösben a játszóhelyekre megy
S az ifjakat megfeddi: el nem ámítsz!
– Felém vitte el útja
S láttam a sápadt Inakhos-leányt,
Az őrültet, aki nászod elől futott,
Rémektől űzve, – rablott szeretőd…
– Úgy, úgy, csak sújts le rám!
Csak rázzad a pallost dühös-haragodban,
Nem ijedek meg!
Láttam, villámaid hogyan születnek
Ama nagy forradalmak ősméhéből,
Miknek te korcs-szülötte vagy.
Fattyú-király! Eljön még az időd,
Egyszer nagyobbat lendül majd karod,
Mintsem akarnád: kisiklik kezedből
A jogar – és te odahullasz,
Ahonnan jöttél, Zeüsz!
Tudsz-e majd akkor úgy, ahogy én?
– Itt feküszöm!
Fedetlen arcomra gyilkos sugarak esnek,
Az agyam átfúrják, égetik, emésztik a velőt,
Karom ha vonaglik, zörren a lánc,
S míg véres ínnyel a sziklát harapom,
Éhség gyötör és el nem oltható
Szomjúság kínoz… Megnőnek a percek,
És én várom a nagy keselyűt,
Mely mindennap eljön hozzám, – soh’se késik –
Hogy csattogó, iszonyú karmaival
Egy napra megint foszlányokra tépje
A szívem. Látom őt jönni
És kacagok, – óh hogy kacagok,
Ha látnád, – Zeüsz!