Halovány, gyenge kis személy volt,
Akiről szól az ének,
Jött-ment köztük a borral, hogyha
Mulattak a legények.
Aki ránézett, azt hihette,
Feljáró, kósza lélek,
Ijedt nézése, – ritka szója:
– Korcsmárosné Katója.

Volt, hogy borközbe egyik-másik
Átfogta derekát:
– “Csókolj meg rózsám, eszem azt a
Rubintos pici szád!”
Mondta Veér András: – “Gyerek az még,
Héj, – nyughass tőle hát!”
– S békén maradhatott azóta
Korcsmárosné Katója.

Ádvent vasárnapján üres volt,
Csendes a korcsma tája,
Hogy Veér András hozott menyecskét,
Ma van a lakzi nála.
Szól a muzsika, – idehallja
A csárdásasszony lánya.
Mire gondol, – ég a tudója,
Szegényke kis Katója.

És akkor, – tán lidércet látott,
Ki, a setétbe lesvén,
Megindult lassan, tébolyogva
Csillagos, fagyos estén,
Csak valami hitvány ruhácska
Volt fázós, gyenge testén,
Ment, ment, – úgy szédült be a hóba
Csárdásné kis Katója.