A mi kadétunk új mesébe kezd, –
Sok asszony csügg szaván,
Megint az apród szerepel, a régi,
S a szép királyleány.

A hölgy szíve a rács megől epedt,
A fiu kinn dalolt,
Nem látta más, csak a diszkrét öreg,
A teliképű hold.

Zengett a lant, – és ah, – szakadt a húr,
Nem látta, csak a hold, –
Megtudta mégis a király, kinek
Vad, kemény szíve volt.

Hívatja, s mond itéletet szegény
Fejére, – iszonyút.
Sötét börtönfenékre küldi őt,
A halovány fiút.

S most, – hölgyeim, – részvétük esdem én,
– Szólott a zord király:
– Ama börtönbül két ajtó viszen,
Mindkettőn könnyű zár.

Ha vakszerencse kedveli e gazt,
Válasszon, – akarom!
Az egyiket, ha nyitja, – nászruhában
Várja legszebb rabom.

Az egyik ajtón esketésre készen
Egyházfi, mátka, pap, –
Új szerelem úgy vezekli a régit,
Mire feljő a nap.

A másik ajtó, – színre és alakra
Mindenben egyező, – –
Ám halálok halála várja menten,
Ha oda nyit be ő.

A másik ajtó színre épp olyan,
És rajta könnyű zár, –
Ám ott, megette, – vakmerő fejére
A pallos éle vár.

Szól az itélet. S hosszú börtönéjen
Virraszt szegény gyerek.
Ez a pokol legrémesebb talánya!
Ki oldja, – fejti meg?

A két kapu hallgatva rámered,
Jaj! Mittévő legyen?
– És a királyi hölgy sem alhatik
A lágy hóselymeken.

Nos, – hölgyeim, – szerelmes szív előtt
Maradhat-e talány? –
Pirkad a reg, – és ablakáho’ surran
A szép királyleány.

Asszonyfurfang előtt van-e titok,
Bár tömlöcéj fedi?
– A szép bűntárs a börtön ablakán
Kopogva, – int neki.

Ám, – hogy melyik ajtóhoz küldte hát?
– Kiváncsiak nagyon? –
Eddig az én mesém. Önök a többit
Fejtsék meg asszonyom!

Elhallgat a gonosz kadét,
És néma a szalon -,
Csak egy kínai bólint, vigyorog
Porcelán asztalon.

S a kékszemű Annie halkan sóhajt:
– Megmenti, tudom én!
S ha ifja egybekelt a rableánnyal,
Maga zárdába mén.

És szól a miss: Magam is azt hiszem,
Ám úgy még nemesebb,
Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,
Égő szívén a seb. – –

Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,
Azért a lány – marad,
Mért adnók fel a szerelem jogát,
Egy – házasság miatt.

A szép Edithnek ajka megremeg,
És szól sietve: Nem!
Ezerszer inkább halva tudjam én,
Minthogy másé legyen.

Egy asszony hallgat. Álmodozva ring
A hintaszék ölén, –
S hazudja: – Ah – halálba küldeném,
S meghalnék véle én.