Novemberestén, – párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, – hófehéren
Zsibongó utcán, téren.

Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.

Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána – üldözi talán:
A gondűzött, a szomorú leány.

S egyszerre, – megáll a sarkon.

Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!
– – Elnézve sürgő emberek felett
A férfi. Szeme, az utcára téved, –
Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

Egyhangú közöny az arcon.

Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint – magába, társtalan
Egy lány ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükben ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
A mindent feledő.

Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét, –
Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, – a ködbe, – odébb.