Az élet mozgószínházában ülve,
A hallgatag sötétben nézem én
A karmester botját, hogy leng az űrbe,
Míg perdül a vad álomköltemény.

És hallom, a hegedűs hegedűje
Hazug, akár lelkemben a remény
És látom, hogy szürkülve és elnyűve,
Mint rohanok a roppant filmen én!

Ó más zenét e szomorú játékhoz,
Vagy más játékot e hazug zenéhez,
De siket a zenész s a film nem érez.

Csak várok én a mély, komor homályban,
Kifáradt néző, kénytelen játékos,
Amíg kihúny a fény s eltűnik árnyam!