Hideg, rideg a nagy váróterem,
Meg az a lusta lámpa égne jobban!
A vonat messze vágtat még a hóban,
Szorong és vár, vár a sok idegen.

A végzet őket percig összehozta,
Nyugatra tart ez, az keletre tér,
Vár mindegyikre egy táj, egy fedél.
Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sorsa.

Egyik sarokban feketében áll
Egy bús anyóka – ugyan mire vár? –
A könnye barázdáin leszivárog

S míg lassan betakarja a homály,
Az ablakon – tán könnyei nyomán? –
Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok.