Kemsei István írása Marcsák Gergely Fekete-Tisza című verseskötetéről

A régi öregek szerint egyetlen verseskönyvet, egyetlen regényt bárki tehetséges ember meg tud írni. Költővé-íróvá igazából a nehezen kiszenvedett második könyv avatja a fiatal alkotót. Hogy mennyire igaza volt ebben ifjúkorom öregjeinek, azt számos hamvába holt pályakezdés igazolja. Talán ezért is nehéz egy első jelentkezést a szerző által joggal elvárt komolysággal, gyengéd szigorral megbírálni. Holott egy első könyv az addig írt, úgynevezett összes versek gyűjteménye is, amelynek minősége a jobb zsengéktől a későbbi érett költeményekig ível. Azaz látni belőle a későbbi pályaívet, meg nem is.

De kezdjük az elején: mi az, ami egy első verseskönyvtől közhelyesen elvárható? Leginkább a bemutatkozás gesztusa, a: kicsoda-micsoda vagyok én, Marcsák Gergely, miféle örökséget kaptam? Kárpátaljainak (erdélyinek, felvidékinek, délvidékinek) születni, felnőni nem akármilyen sors. Ráadásul még a magyar irodalom legalább négy, egymásétól, de az anyaországiétól is néha élesen elütő világképet, költői eszmevilágot tükröző vonulatát képező is, hiszen óhatatlanul nyomot hagynak a műveken egy másik nemzet hagyományai (itt, példának okáért akár Mircea Dinescu hatására is gondolhatok az erdélyi költészetre). Talán éppen ezektől a nyomoktól izgalmasabbak az elszakított területek alkotóinak művei. Főképpen, ha tehetséges ember forgatja a tollat, ha valóban húsbavágó élmény az, nemcsak formai ragyogtatás, ellesett irodalmi fogások kimazsolázása, amit leír.

Nos, ebben nincs hiba. A Marcsák-versben szervesen él a történelem, a családi is, a magyar is. A vasutas nagyapa sorsától (Nagyapa) a szovjet lágereken át (lapszélvers lágerimákhoz) a magyar ’56-ig (Gloria Victis). Holott személyesen egyiket sem élhette át, s amit hallhatott-olvashatott ezekről, az sem lehet sok. Mondhatni, génjeiben – valamint két szép balladájában (Dovbus, Fekete-Tisza) – hordozza a magyar történelmet, annak fájdalomokozó eseményeit, tragikus szépségeit. Ami megkapó az egészben, hogy mivel a ballada műfaja vagy másfél évszázada kihaltnak tekinthető, Marcsák onnan, oda visszanyúlva – Arany Jánostól – újítja meg bravúrosan a megújíthatatlant. S van még egy – szintén régóta elfeledett versforma-kísérlete: az alexandrinus (Thészeusz), szintén kiválóan megoldva.

A modern költő újabban prózába öltözteti versbéli mondandóját, vagy mint a száz évvel ezelőtti dadaisták: ún. slam poetryben hízeleg őt nem értő közönségének. Marcsák Gergely ennyire nem modern, illetve nagyon másképpen, formavilágát, világszemléletét tekintve inkább hagyományba gyökerezőn, amolyan Baka Istvánosan az. De odafigyel nemzedéktársaira is, egyebek közt Farkas Wellmann Endrére (Silviáról és a Halálról). Azaz esetében nemcsak bravúros verselőről, a nyelv zenei regiszterein a lehető legtisztábban játszó költőről, hanem kíváncsi tájékozódóról is beszélhetünk. Nincs arra szüksége, hogy bújócskát játsszon a szavakkal.

Van két nagy erénye: a józanság és az irónia. Utóbbira jellemző példa a nyelvkeveredés tragikomédiáját kifigurázó Opsi, a józanságéra a Karácsonyi vásár. Mindkettő nagyon fontos lépcső a továbblépéshez: a gondolatisághoz. Az életérzése, összegző képessége a lényegi valósághoz ragaszkodása már megvan hozzá (Jódeső). Szemmel láthatóan a műveltsége is, olvasottsága is.

Ha igaza van Weöres Sándornak – márpedig ebben a kérdésben pont neki miért ne lenne igaza! –, miszerint a ritmus, a rím munkatársai a költőnek, azt kell mondanom, hogy Marcsák Gergely nagyszerű munkatársakat szerződtetett költői műhelyébe. Olyanokat, akik mindenben a kezére játszanak, azaz vegytisztára seprik a mondandó előtti utat.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019)