„Egy gyönyörű tanyaház előtt szaladt el a kocsink. Óriási búza tenger rengett acélos zöld színben köröskörül, beláthatatlanul az ég egyik hajlásától a másikig.

– Ejnye, de fölséges termés.

– Megjárja – mondá Pereszlei uram közömbösen. – Volt már itt jobb is.

– Kinek a birtoka ez?

– Az enyém.”

„Ma számot vetettem magammal.

Elhatároztam, hogy Balogh urral komolyan beszélek: megmondom neki, hogy ne áltassa magát, engem nem tántorithat el a szent szándékomtól soha.

El is jött. Tegethoff-kék selyem nyakkendője volt. A bajusza hegyesen állott. Meghajtotta magát és azt mondta:

– Engedje meg Annuska, hogy királynőnek tekintsem.”

„Ah, belül talán, belülről megvan a mente, a fringia és minden paszománt, de az nem látszik, s önök azt észre nem veszik. Ott megy Bánffy elöl szerényen, szinte meghajolva, agyagszín bajuszának nincs ma semmi öklelő jellege, csak a növekvő homloka fénylik kísértetiesen. Csendesen, szinte búsan ereszkedik le a Wekerle székébe, s egy pillanatra úgy látszik, mintha valaki egy új kabátot venne magára, mely lerí róla.”

„Tessék besétálni aki nem hiszi vagy azt gondolja hogy puszta dicsekvés

Hogy lim-lomot mutatok vagy hamisítványt vagy elavultat ami reformra szorul

Ez nem csalás gyerekek nem ámítás nem pythia-gőz nem bengáli vörös

Akvárium-kék vagy kínai sárga vedd a kezedbe pajtás nem törik össze

Egyik csak afféle játék a másik már szerszám amivel fúrni és ásni lehet”

(Karinthy Frigyes: A reformnemzedékhez. Hevenyészett elszámolás a költőre bízott talentomról)

„Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép szemekkel, alabástrom fehér arccal: kis énekes madárkája szomorúan meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit, csak e kis énekes madárkát.”

„Alkonybíbor; sötétlő cipruságon

a nyugvó nap mosolygó fénye reszket...

Valaki jön, mély gyászban, haloványon

és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.”

(Kosztolányi Dezső: A temetőben)

„A tiroli hegyek közt nyaraltam ezen a nyáron. Erdők andalítottak, források vidámítottak, kedves, fehér hajú dámák csöndesen felém mosolyogtak, almapiros gyerekek körülugráltak. Egyszerű volt. Jó volt. Talán még elégedett is lettem volna, ha engedélyeztem volna magamnak az efféle igénytelen elégedettséget. Úgy látszik azonban, valami baj van velem, mert egyszerre csak feszültségek jelentkeztek bennem, elkapott a nyugtalanság, a sóvár, névtelen vágy valami értelmi élmény után. Vonatra ültem, elutaztam Salzburgba.”

„Az Ősz piros virágait

Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe,

Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.”

„Piros Ősz, piros Föld, piros Ég.

De a gondolatok ma: kormok,

De a gondolatok feketék.

A gondolatok, a gondolatok.

Piros volt a Gondolat régen,

Ma pedig üszkös, sötét s halott.”

„Legyen miénk a véres, édes óra,

izzék a testünk vérvörös ruháktól,

ma én leszek a bánatok bakója.

Szálljunk a lángoló, piros ködön,

ha lábunk a halálba táncol,

oly örjítő lesz a piros öröm.”

„Füves fészekben kis húsvéti nyúl

csücsültem nagyanyám udvarában

gyermekéveim szép korában

zöld fű, piros, kék, sárga virág

s a barna kerti lóhere közt.

Kerti lóher levele barna.

Be nagy volt kis szivem vigalma!”