Hess, Bánat, rútak rútja!

Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;

hol a Styx bújdokol

s torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,

barlangot ott keress,

kotlós Homály tárt, védő szárnya vár,

meg károgó madár

s a mord szemöldű szirtek árnya, vad

bozóttal, mint hajad,

menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!

Ám jöjj, egek virága, színe,

égi neven: Euphrosyne

s a földön: szívtáró Öröm,

kit búgva édes gyönyörön

Vénusz szűlt (s még két Gráciát)

s repkényes Bacchus volt atyád.

Vagy — más regés szó mást zenél —

a lenge, víg Tavaszi Szél,

Zephyr, a Hajnalt üldözőn,

megejté a meleg mezőn

és kék ibolya-garmada

volt ágyuk s rózsák harmata

hullt rájuk s lettél drága sarj,

hogy táncot, fényt és dalt akarj.

Nos, jer, Tündér s kísérjen az

Ötlet s a Gúny, a friss kamasz

s Pajzánság s Tréfa a hamis

Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,

minőtől Hébe ajka lágy

s melynek az arc kis gödre ágy —

meg Játék, mely bút kerget és

hasát fogja a Nevetés!

Így jőjj, s jöttöd tánc legyen,

lejtve könnyű lábhegyen,

s lengjen veled, jobbodra fűzve

édes Szabadság, ormok szűze;

jőjj s engem is, igaz feled,

segíts, járnom vele s veled,

s merre víg rajod vezet,

várjon tiszta élvezet:

pacsirta adjon drága kéjt,

riasztva a nagy, lomha Éjt,

mely megfut zord őrtornyitúl,

mihelyt a tarka ég pirúl,

friss „jó reggelt”-tel bús lakom

köszöntve a gyúlt ablakon,

átintve vadszőlők bogán

s indázó vadrózsák sokán,

mig űzi lenn a még nyakas

homályt a vígtorkú kakas,

mely dombján büszkén lépeget

s jön háreme a csűr megett.

Vagy halljam: kürt szól s eb csahol

az álmos erdőn valahol

s dértől didergő dombokon

visszhang perel a lombokon.

Menjek víg nép közé korán,

zöld halmokon, szilfák során,

hol tág kapút keletre tár

a város és felölti már

borostyán-tűz díszét a Nap

s száz szolga-színt felhője kap.

Kanyargó füttyét szaporázván

paraszt szánt a közel barázdán,

nótás tejeslány hangja zeng,

fenőkövön a kasza peng,

s mesélgetnek hűs völgytorok

dudvás ölén a pásztorok.

Bármerre nézek, új öröm

tárúl elém a tág körön:

barna föld és szürke táj,

eddegél a kósza nyáj,

meddő szirtek vén feje

fáradt felleg menhelye;

sárga szikfűs, tarka mart,

vékony ér s tág, büszke part,

messzi torony fölszökik,

lomb takarja köldökig,

s tán alatta lány pihen

s meglesi a kandi szem…

Né! ott apró tanya áll,

két vén tölgy közt füstje száll,

ott vendégli Thyrsisét,

kínálva jámbor fűvek jóizét

víg Corydon s a tál ürül,

s Phillis, a szép szakács, örül,

majd kisiet, mert sok a dolga,

már várja Thestylis, a szolga,

kévét kötni s évszak szerint

a szőke kazlat rakni kint…

Olykor meg, bércek peremén

a nyájas falvat járom én;

ünnep boldog harangja csöng,

közbe víg citera pöng,

árny-sakkozta táncterem

táncosokból lánc terem,

s kicsi-nagy, míg nap süti,

a vidám labdát üti;

így röpűl a hosszu nap

s este sör vár, barna hab,

s fűszerezni fűszerét,

tündér Mabról víg regét:

– sajt likába mint esett –

gazdasszony mond kedveset,

s hogy a lápon járva férjura

mint lelt egy árny-cséplős, fura

manót, ki csésze tej fejében

egy éj alatt kicséplé szépen,

mint tíz béres se, a magot,

aztán lustán becammogott

s a tűznél elnyúltan melengett,

süttetve, mely lomhán lelengett,

a pelyva-lepte nagy szakállt

s huss! kakasszóra tovaállt…

S tovább nincs… kiki ágyba bú,

s halk altatót szél sípja fú…

Hát a tornyos városok!

Mily nyüzsgőn bazárosok!

Hány úrfi s hős! mind vakmerők!

Békében is csatát nyerők!

S hány büszke hölgy! tűz-ifjakat

rejt szép szemük s dús díjakat

a kard hegye s az elme-él

csak édes bájuktól remél!

Itt Hymen táncát hadd lesem:

fáklyásan, sáfrány-leplesen

jön s dáridó zeng, karnevál,

álarcos, antik fényü bál,

akár egy ifjú költő nyári álma,

ha esti partfokon valóra válna…

Aztán a drága színpad vonzzon:

a tudós kothurnusu Jonson

s édes Shakespeare, Fantázia

őserdő-hangú vad fia!

Majd, hogyha a Gond terhe nyers,

görög bájú dal s tiszta vers,

mit zord idő el nem temet,

hadd védje s járja lelkemet:

mig lassu, lágy lejtése fordúl,

zárt édessége mind kicsordúl

s olvadt kanyarral úgy halad,

hogy a finom, halk út alatt

minden borús bilincs lefejlik

s az Összhang rejtett lelke sejlik;

s Orpheus, hallva e zenét

nyitja arany álmú szemét

a csöndes asphodélos-ágyon

s az esdő dalt tanúlja vágyón:

megnyerni majd Plútó előtt

a félig megnyert drága nőt…

Kívánt gyönyöreim ezek,

Öröm! add meg s tiéd leszek!

(Tóth Árpád fordítása)