Száz év roskasztja vállait s azóta
itt tiktakol minálunk a falon.
Megannyi ősöm őrízgette-ótta,
lapján egy rózsa, festett, cifra lom.
Mint ember, úgy néz, ám csak egy a nóta,
bánthatja is váltig az unalom,

mert amit elver, az tüstént salak,
ezt mondja: “tik”, aztán utána: “tak”.

Ingája jár, tiktakosan, körökbe,
cikcakosan jár, baljós egy alak.
Kaszálja egyre, ami új, örökre,
mindent a vén Idő zsákjába rak.
Tág búzaföldek terjengnek körötte,
régóta jár, de épp most kezdi csak.

Robog-robog, csobog, mint a patak,
víg “tik” tipeg, topog a tompa “tak”.

Egyszerre megrohan a Perc varázsa,
szorong a szív, tüzelni kezd a száj,
egy gondolat zúg – bosszantó darázsa –
fejedben és véredben és a táj,
föld, minden eltűn, súly nyom, mint a mázsa,
csak ő vigyáz, mert néki mi se fáj.
S hogy részegen vársz, bámulsz, mint a vak,
megy oldaladnál – “tik”, majd ujra “tak”.

Ó, tarka élet, forgó, színes örvény!
Állj, Pillanat, ne szólj időharang!
Csupán a szív verjen, magasba törvén,
némuljon el a többi kába hang.
De ráocsúdsz, hogy itt nem ez a törvény,
hiába vágtatsz, nem tiéd a rang.

Lengő sörénnyel fut a Vágy, remeg
s lenn a patkója csattog ütemet.

Fekszel, beteg vagy, a szobádra csend ül,
Lábujjhegyen jár körbe a család,
halk kéz nyit ajtót, szó is félve csendül,
bánat sír az órába, néma vád.
Bús az egész világ, futnál veszettül,
de most az inga lassú és galád,

resten henyél. A léptei picik,
“tak”, mondja hosszan s nagysokára: “tik”.

Megszünt verése, a szobácska árva,
mert az, aki éltette, már nem él,
örökre hallgat, egy gödörbe zárva,
s éjjel kísértet-órán útrakél.
Az ingaóra is ily néma már ma.
Ha fölhúzod, mint bomlott dob zenél

és fuldokol, hörög a gége már,
kinyíl a szája, vége, vége már.

Baljós, kietlen csend borul a házra,
mint ott, ahol egy szív bénultan áll.
Nincs is erő, amely életre rázza,
tárt ajtaján besurran a halál.
A lelked ájult borzalom csigázza,
egy eldobott tűt is meghallanál.

Pang az Idő. A gondolat se ép.
Sántítva vánszorog, bicegve lép.

Most az erőszak gyúl ki vad örömtől,
a rombolás, mi békén mit se hagy.
Az óra üvegajtaja csörömpöl,
bezúzza, földre dönti puskaagy.
De a rózsája fénybe tündököl föl
a homlokán, mit elsápaszt a fagy

s mint meggyalázott szűz haja, alul
rézlánca, hosszan, a padlóra hull.

Majd ujra éled a falon a tiktak,
új inga leng és zeng a régi dal.
Vén dobozában az Idő kúszik csak,
szúette fájából halál rival.
Elaggott arcán még sebek virítnak,
de szíve éber, mindig fiatal.

Lassan múlik a perc, botolva fut,
ám mostan is biztos-kimért az út.

Őt hallgatom, mióta megszülettem,
akkor ütötte ép el a hatot.
Úgy gyülölöm zsarnok kényét felettem,
sokszor betörném a rút számlapot.
“Oly régi minden”, dörmög önfeledten,
“Nem, minden új”, kiáltom vissza ott.

De mindhiába lázadó szavak,
rácsapja: “tik”, aztán utána: “tak”.

v