Johann Wolfgang von Goethe: Művész reggeli dala
Magasztos Múzsák, fennen áll
Dicső szentélyetek!
Én építettem és e szív
Legyen oltárotok.
Mikor hajnalban rám tekint
Hőn és vigan a regg,
Ott álltok, örök éltüek,
A hajnal fényiben.
Imámat küldöm ég felé
S dics-ének az imám,
S imámnak szép kisérete
Örömtelt hárfa-szó.
Úgy lépek az oltár elé,
Misémet olvasom,
Misemondó könyvem mi más,
Mint fenséges Homér?
S ha párduczok tusáiba
Ragadta lelkemet,
S bosszúvágyó félistenek
Szekérhada dörög,
S szekér előtt lerogy a ló,
S ellenség s jóbarát
Egymás vérében hempereg
Alatta, és a hős
Tűzkarddal letarolja mind,
Ezret egymás után,
Míg maga is egy égi kéz
Csapásától lehull
Máglyára, melyet ő maga
Testekből halmozott,
S az ellenség rondítva nyúl
A szép tetem felé:
Akkor felbuzdulok ─ s a szén
Kezembe’ lándzsa lesz,
Tengerré nagy falam, melyen
Csaták hullámzanak.
Előre! Föl! Ordít, üvölt
Az ellenség dühe ─
Vért vértre üt, sisakra kard ─
Halálért tíz halál!
A hősig rontok, hol vitéz
Baráti küzdenek,
Kiket hősebbé tett a köny,
S a könyben úszó düh.
Mentsétek meg, vigyétek el
Sátrába ─ ontsatok
A nyitott sebre balzsamot
S holtnak való könyűt…
─ Elmúlt a harcz, itthon vagyok…
S te fogadsz, kedvesem.
Te is csak emlék, látomány,
De így is ─ mily meleg!
Mellettem ah, hogy pihenél.
Szemedből az a vágy
Hogy szállt szivembe s onnan is
Az ecset élire!
Hogy legeltettem szememet
Orczádon, ajkadon,
Mily fiatal volt keblem, óh!
S mily Isten én magam!
Óh térj meg, térj meg és maradj
Hő karjaim között,
S ne lássunk már csatát soha,
Csak itt szorítsalak!
Mintám légy, édes, ─ minden jót
Jelentő eszmekép,
Madonna, kinek emlein
Csügg az első-szülött,
Vagy űzlek, nympha, faun gyanánt
Ér-nádon, bokron át,
És szőröm-bőröm nem riaszt,
Se szétterpedt fülem ─
Vagy véled hálok Márs gyanánt,
Szerelmes Vénusom,
Hálót vetek magunkra és
Az Olympust hivom.
Hadd vesse föl az írigység
Az isteneket mind,
S a kancsal féltés ágyunkhoz
Szegezve álljon ott!
(Dóczy Lajos fordítása)