Kezdetet találni s véget,
Keresd, művész a magányt,
De hogy élvezd képességed’,
Tudj társúlni egyaránt.
Szemed tisztúl, köröd tágúl,
Pályád tükrét látod itt,
És utóbb a más szavábúl
Érted saját tetteid’.

Terv, alak, s mi mindnek nyitja:
A belső vonatkozás,
Mind egymást világositja,
S most munkához bízva láss;
Hamar ötlet, lassu vázlat,
Mély tekintet, könnyü kéz:
Ezt csudálja minden század,
Igy lész mester, óh művész!

Mint ezer csillag sorában
Az egy Istent érezem,
Van a művészet honában
Szintén egy nagy értelem:
S nem egyéb az, mint igazság,
Melyet szépség átölel,
Mely nem fél, hogy elnyomhassák,
S ha elnyomták, szárnyra kel.

Bátran mint a rím s a próza
Költő- s szónokból fakad.
Festő, úgy derítse rózsa
Életfénye vásznadat,
És körűlte ősz gyümölcse,
Mint testvéri koszorú.
Titkos élet képét költse,
Melyet nem takar ború.

Keljen, mi szép színre, testre,
Kezed alatt végtelen,
S élvezd, emberarczot festve,
Hogy egy Isten van jelen.
Véső, ecset, bármi szerszám
Mind egy testvérfrigyre vall,
S szálljon füstölgő fűszerszám
Váltva égre, mint a dal.