Ayhan Gökhan interjúja Soltész Mártonnal

Ayhan Gökhan: Nemrég jelent meg Ideológiák horizontváltásacímű köteted. A kötet elég sok témát és szerzőt vonultat fel, ennél demokratikusabb könyv aligha jelent meg mostanság. Miért pont a könyvben kijelölt irányok mellett tetted le a voksodat, mit kívántál kirajzolni ezekből a színes mozaikokból a magyar irodalom mennyezetén?

Soltész Márton: Költőien szép és szelíd kérdésed mögött nem érzek ironikus élt, holott nagyon is „rászolgáltam”. Gyűjteményes kötetről van ugyanis szó, amelyben az elmúlt években született munkáim ugyan tematikus egységekre bontva, mégis színesen hömpölyögnek. Persze van azért a kötetnek egy jól kitapintható súlyponti része, amely monografikus szándékkal megkezdett kutatásaimból ad ízelítőt. Két fontosabb témán dolgozom párhuzamosan évek óta: az egyik a Szabó Magda-életmű, a másik a Nagy Péter-karriertörténet. Elsősorban e két sajátos „szocialista” jelenségről szerettem volna mondani valamit – mégpedig a cím jelölte alaptapasztalat fényében: az ideológiák horizontváltásán és az irodalom (előbbivel szorosan összefüggő) funkcióváltozásán keresztül. A többi csak ráadás.

AG: „Én ugyan nem számítok sem átlagolvasónak, sem tipikusnak (úgy értem: »trendinek« vagy »korszerűnek«)” – írod a könyvben. Miért, a trendi és korszerű olvasó hogyan képzelhető el, miért nem felelsz meg a trendi megkövetelte feltételeknek?

SM: Nézd, a trendi, vagyis inkább „korszerű” olvasó példája számomra kezdettől fogva Bazsányi Sanyi volt. Ő, mint kritikus, mindig a legfrissebb, legizgalmasabb kortárs irodalmat olvassa, értelmezi, tolmácsolja, s ha egyetemi óráin, tudós könyveiben-dolgozataiban történeti távlatban szemlél is egy-egy jelenséget vagy életművet, a fiatalos lendületesség, a laza, magabiztos fölkészültség mellett mindvégig töretlen közérthetőség rendre szavatolja írásai sikerét, népszerűségét. Nálam egy kissé bonyolultabb a helyzet. Tarján Tamás írta vagy mondta egyszer, hogy „Te még nem döntötted el, tudós vagy szépíró szeretnél-e lenni”. Nos, ez a döntés azóta is várat magára. Tamás lenyűgöző lényegmegragadó készségének példája ez is, hiszen már második kötetem, a Működés kapcsán diagnosztizálta azt a(z) – egyesek szerint zavaró, mások szerint termékeny – kettősséget, amely írásaimat jellemzi. Ezt nevezte Babus Antal a jelen kötetben is újraközölt Winnetou-esszémről szólva „önéletrajzi elemekkel fölöslegesen habosított” kifejezésmódnak. A kérdés lényege azonban, azt hiszem, ennél is mélyebben rejlik. Jó kérdés, vajon olvasó vagyok-e egyáltalán a szó klasszikus értelmében, vagy inkább (olyan) író, aki minden olvasmányában a potenciális forrás „aha”-élményét keresi, akit ez az állandó heurézis-várás késztet újra és újra alkotásra, értelmezésre.

AG: A könyvben külön fejezetet kap kutatásaid régi tárgya, Csalog Zsolt munkássága. Hol tart most az életműve körüli kutakodás, vannak-e újabb fejlemények, áthelyeződtek-e az életművét meghatározó súlypontok?

SM: Nehéz ezt elfogulatlanul látnom. Esztétikai-poétikai tekintetben a megítélés sajnos nem sokat változott: a leegyszerűsítő – Zsolt formáló művészetét szekunder gépíróskodásként értékelő – képletek rendületlen tartják magukat. Az egyik legjobb tollú kritikus kolléga írta tavaly a Magvető Kapaszkodók címmel megjelent kötetének Márványi Judit-portréjáról, hogy „interjú”. Micsoda félreértés! Elkeseredve tettem le a kritikát. Ugyanakkor most olvastam a július–augusztusi Kortársban – szintén a nemrég elhunyt szerkesztő portréjáról – nemzedéktársam, Gábor Sámuel remek írását Egy túlélő számvetése címmel. Ő már finomabb érzékkel tapogatja a műfaji kódokat, s így természetszerűleg nagyobb elismeréssel adózik az írói teljesítménynek. Ami az életmű publicitását illeti, tulajdonképpen nem panaszkodhatunk. A Könyvhétre jelent meg – ugyancsak a Magvető Tények és Tanúk sorozatában – a Hogyan kell forradalmat csinálni? című portrékönyv, melyben Heltai György, az ’56-os Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára beszél. A kötet Litera-estje szép sikert hozott: nagy létszámú érdeklődő előtt, kritikus hangvételű vitában, számos értékes hozzászólás mellett mutattuk be az (olvasók visszajelzései szerint is) igen élvezetes, olvasmányos könyvet. Kíváncsian várom ezek után a kritika visszajelzéseit.

AG: Thimár Attila mondta egyszer, hogy sajnos nem olvassák Csalog Zsoltot. Hozzátenném, ha őt nem olvassák, akkor nyilván Szabó Zoltán, Féja Géza szociografikus jellegű írásait sem. Ha igazságként elfogadjuk ezt, arra kellene már csak választ találnunk, miért csökkent az érdeklődés a Csalog-féle szerzők valóságfeltáró ténykönyvei iránt, tehetünk-e valamit, hogy ez a tarthatatlan állapot megváltozzon?

SM: Én korántsem látom ilyen sötéten a helyzetet. Deczki Sarolta jelezte nemrégiben Vida Gábor Egy dadogás története című regénye kapcsán, hogy visszatérőben vannak a közelibb s távolibb egyéni és közösségi múlt életvalósága iránt érdeklődő irodalmi szövegek. A magam részéről azt hiszem, ez végső soron jó hír: én mindenesetre Vida könyvét – ahogy korábban Nádas Világló részletek című memoárját és Tompa Andrea Omertáját is – élvezettel olvastam végig. Innét pedig már csak egyetlen lépés az egykor „valóságirodalom”-nak csúfolt tendencia szerzőinek újrafelfedezése. A nemrég elhunyt Berkovits Gyurka, valamint a Kulákprés, a Milota és a Természetes fény Závadája már eddig is sokat tettek az ügyért. Hátha lesz folytatás! Szabó Zoltánról különben most jelent meg négykezes monográfia a Kortársnál; Féját pedig a Mundus és a Nap Kiadó folyamatosan napirenden tartja. Valószínűleg Zsoltnak is egy színvonalas, egységes és külsejében is korszerű életműkiadás kéne. Reményi Jóska, szegény, belevágott már egyszer, csak hát a Palatinus közben kifutott alóla. Talán majd a Magvető.

AG: A könyv az irodalom kényes témáival és perifériára szorult vagy szorított szerzőivel is foglalkozik. A megszilárdultnak tűnő kánonba bekerülhetnek újabb klubtagok? Látsz arra esélyt, hogy komolyabb változás következik be a kánonképzés terén?

SM: Igazság szerint meglehetősen tájékozatlan vagyok kánonfronton. Hogy mit/kit adnak ki az egyes kiadók, s mit/kit olvasnak az emberek buszon, metrón, villamoson, strandon, könyvtárban, kávézóban, tapasztalataim szerint még mindig eléggé távol esik egymástól. Aztán olyat is hallottam, hogy létezik már a javaslat, amely egy az egyben megszüntetné a kötelező olvasmány intézményét. Onnantól vajon mit nevezünk majd kánonnak? Amiről itt két-háromszáz túlvezérelt bölcsész vitatkozik? Ugyan! És itt kell elmeséljem: pár hónapja Szilágyi Zsófi tartott egy remek előadást a Nyitott Műhelyben, mégpedig az irodalomtörténet humoráról – középiskolásoknak. Mármost én ilyen stand-up hangulatú, ugyanakkor szakmailag és pedagógiailag egyaránt ütős, vetítéssel kiegészített előadást életemben nem hallottam! A „nehezen motiválható” gimnazisták az oldalukat fogták nevettükben (ahogy mi, „felnőttek” is), és miközben hallgatták a tanárnőt, szorgosan jegyzeteltek: mi mindent kell haladéktalanul elolvasniuk. Na ezt nevezem én kánon- és szemléletformáló munkának! Merthogy ilyen előadások nyomán szánja el magát egy fiatal lélek, hogy élete végéig olvasni fog. Ha tombol benne a kalandvágy, esetleg a bölcsészkarra is beiratkozik, de mindenképpen olvasó ember lesz belőle. És persze szükség van az újabb és újabb területek, életművek, szempontok fölfedezésére, a folyamatos megújulásra is – vállalni kell a nem ritkán szerzői jogi problémák sorát fölvető, egyéni és csoportérdekeket sértő-zavaró kutatásokat, harcolni a kézirat- és könyvhagyatékokért. Régebben több volt a szabadidő, s kevesebb a virtuális inger – természetes, hogy gyakoribb volt a kísérletező kedvű olvasó is, aki érdeklődési körének megfelelően a könyvesbolti eladótól kért tanácsot, javaslatot. Ezek az idők bizony elmúltak – ma már nem az olvasás az elsőrendű – és főként nem a legolcsóbb, a mindenki számára megfizethető – szórakozás. Ma nekünk, hivatásos irodalmároknak kell felszínre hozni, megcsiszolni és a potenciális olvasók kezébe adni a szövegkultúra igazgyöngyeit.

AG: A kötet egyik kuriózuma, hogy most először olvasható nyomtatásban Kertész Imre eddig publikálatlan, Római-parti napló című írása, amit te rendeztél sajtó alá és láttál el jegyzetekkel. Kertész a kéziratot eredetileg Hafner Zoltánnak ajándékozta. Honnan jött a felkérés erre a munkára? Helyesled, hogy a szerző minden egyes szövege megjelenjen, nem torzulhat emiatt az életmű? Csak az összes szöveg tekinthető életműnek?

SM: Ha jól számolom, legalább két dologról van itt szó. Hogy Kertész egykönyves író volt-e vagy sem, nem az én tisztem megítélni – bár szerény véleményem szerint nem volt az. Ahogyan azt sem nekem kell eldönteni, mit érdemes kiadni, és mit nem. Vannak persze javaslataim – de csakis saját értékrendem diktálja őket. Kertész naplói például roppant érdekesek, kiadásuk ugyanakkor (legalábbis egyelőre) érzékenységeket sérthet. Én nem vagyok sem Kertész-kutató, sem jogtulajdonos – a döntés természetesen az övék. A Római-parti napló közlése mögött egyébként sem filológiai-textológiai megfontolások álltak. Nem is kért föl senki – aki elolvassa ráhangoló bevezetőmet, remélhetőleg érteni fogja a beszédhelyzetet. Nem Kertészről vagy rólam volt/van itt szó, csakis a Római-partról. Puszta véletlen, hogy pont akkor akadt a kezembe ez a kézirat, amikor gyermekkorom paradicsomának kiárusítása, „reprivatizációja” ahhoz a ponthoz érkezett, ahol a „sorozatos véletleneknek” köszönhetően szinte kivétel nélkül leégett, összedőlt vagy elbontott csónakházak helyén – az ártérben! – fölhúzott luxusvillák lakóinak érdekei kezdtek végképp előtérbe kerülni a kispénzű, természetrajongó fővárosiak érdekeinek rovására. Utólag nézve egyszerre tragikomikus és természetszerű Kertész rövid kommunista periódusa, melyben cikke született (mindössze 19 éves volt ekkor, ezt se feledjük!), csakhogy itt lényegesen többről volt/van szó. Kertész 1948-ban azt írta: „Római már nem a kiváltságosoké, Római a dolgozóké, a dolgozók Rómaifürdője lett”. S amikor én ezt a régi írást közzétettem, sokakkal együtt éppen azért küzdöttünk, hogy ez így is maradjon. Hogy ne legyen, illetve ne az akkori tervek szerint épüljön fel a mobilgát, hogy ne legyen természetpusztítás – végső soron tehát előre menjünk, és ne hátra. Mert nem vitás: a Római-part fejlesztésre szorul, a régi vállalati üdülőket újra a „dolgozó nép” szolgálatára kellene rendelni. Csakhogy campingek, szórakozóhelyek, strandok, csónakházak, gyermeküdülők formájában, s nem lakóparkok télikertjeiként! A hangsúly ugyanis – számomra legalábbis – nem a népen, hanem a dolgozón van.

AG: A kötetet a tavaly elhunyt irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Tarján Tamás emlékének ajánlottad. Van ennek különösebb magyarázata? Mit köszönhetsz neki, milyen, a munkádat segítő tanácsokkal látott el a tanár úr?

SM: Mindenekelőtt hadd mondjam ki: Tarján Tamás személyében a huszadik század legnagyobb teherbírású, legszélesebb látókörű és legtermékenyebb irodalom- és színházkritikusától vettünk búcsút 2017 októberében. Fölmérni is képtelenség, mit hagyott ránk – túl a részvétteljes szereteten, a segítőkész odafigyelésen, amely, világnézettől függetlenül, annyira vonzóvá tette őt minden nemzedék körében. Hagyatékának sorsa sajnos ismeretlen előttem. Írtam levelet többször, több helyre – válasz mindeddig nem érkezett, és azt hiszem, már nem is igen fog. Szomorú tény, hiszen rossz perceiben Tamás nem egyszer utalt a nyomasztó méretű „Nachlass”-ra – kivált Esterházy betegségének utolsó fázisában (a német kifejezés is EP-től származik). Így csupán reményeimet fejezhetem ki, hogy gazdag – valószínűleg az egyik leggazdagabb – dedikált könyvtára és kéziratos hagyatéka sértetlenül fennmarad, s egy nap elfoglalhatja helyét egy arra méltó kutatóhely könyv- és kézirattárában. Amit személyesen köszönhetek Tamásnak, az elsősorban az őszinte, érdek- és előítélet-mentes kritika. „Ideológiailag és stilárisan is elhibázott cikk. Dobd ki, ahogy van!” – írta egyszer valamely zsengémet olvasva. „»Vita-kulturálatlan« országban élünk, elemien fontos volt tehát, hogy ezt megírtad. Közöld mielőbb!” – üzente máskor. Postán is, e-mailben is leveleztünk, a Lánchíd vendéglőben vörösbort ittunk és beszélgettünk. Többnyire emberekről és könyvekről – de persze a sportról is. Barátok voltunk, sporttársak – ugyanakkor Tamás elsősorban mégiscsak a tanárom, a mesterem volt. Sose felejtem el, amikor egy ízben, érvei fogytán, azt találta mondani: „Te csak ne törj össze! Egy jéghokis nem törhet össze!” Én elkeseredve meredtem rá, ő indulatos, szigorú arccal énrám. Aztán, szinte egyszerre, mindketten nevetni kezdtünk. Mert hát ez olyan tragikomikus intés volt, hogy tényleg csak kacagni lehetett rajta.