Szergej Jeszenyin 1925. december 24-én reggel érkezett a leningrádi Angleterre Szállóba, ahol 28-án reggel a szobájában halva találták. Egybehangzóan számoltak be az estről az akkori hírforrások: mély sebet vág a kezén, várja, mikor kezd dőlni belőle a vér. Vár, eszméleténél van. Megírja a verset. Azután úgy dönt: felakasztja magát. Kötelet keres. Megtalálja. Felmászik valamire, hogy a 3,80 m magas mennyezet alatt lévő függőleges állványcsőhöz köthesse a kötelet. Ehhez, mivel az ő termete 168 cm, egy legalább kétméteres létra vagy szekrény kell, de úgy, hogy az az állványcső mellé kerüljön. Ilyen tárgy nem is akadt a szobában. Átvágott verőérrel és izommal képes lett volna bármit is arrább mozdítani? Hogyan tudta odakötni a kötelet az állványcsőhöz? A függőleges csőhöz kötözött test miért nem csúszott le a saját súlya alatt?

Az abszurd öngyilkossági történet, benne a giccsesen bizarr búcsúvers-mozzanattal azóta is számos forrásból visszaköszön, anélkül, hogy alapos vizsgálattal kiderítették volna, mi történt. Furcsa módon az igazságot mégis mindenki tudta. Egy Knyazev nevű költő akkor írt verse tartalmaz egy ilyen sort: „És a nyakán nincsen csík.” Az akasztott emberen ugyanis jól látható vöröses-lilás nyom marad, világos csíkot csak a más módon megölt, és utólag felakasztott vagy annak álcázott áldozatok nyakán szoktak találni.

A helyszíni szemle jegyzőkönyvét aláíró tanúk „bizonyosan nem látták felakasztva a költőt”, egyszerűen aláíratták velük, amikor odaértek. A legvalószínűbb az, hogy nem is lógott sehol. A jegyzőkönyvben ez szerepel: „a halott Jeszenyin jobb kezével a fűtőcsövet tartotta” – ami azért paradoxon, mert a halál beálltával az izmok ellazulnak, a karok pedig a függőlegesen lógó test mentén lehullnak. Miért meredt felfelé a jobb karja? A hullamerevedés másfajta pózban következett be, védekezés közben, miközben fojtogatták.

A múlt században nem került sor arra, hogy biológusok, írásszakértők, helyszínelők bevonásával megvizsgálják a vers eredeti kéziratát. Jessy Davis angol kutató a kezébe vehette ugyan, de azt írja: „már akkor kételkedtem, vajon valóban vérrel íródott-e. A betűk nem vörösek, hanem feketék. Kérdésemre azt felelték, valami vegyszerrel tartósították”. Ma már azt is tudjuk, hogy az Ég veled, barátom… egy nappal a halála előtt íródott, nem vérrel, és nem is búcsúvers. Méltatlanul lett egy horror kelléke. Jeszenyinnek módja sem volt arra, hogy esetleg búcsúlevelet írjon.

Tárcasorozatomat, és az érdeklődésemet is Jeszenyin verseinek 1955-ös válogatott kiadása inspirálta. Ebben még nem szerepel a nevezetes „búcsúverse”. Viszont nem érezném teljesnek ezt a befejező részt, ha nem tenném itt közzé, mert költészetének egyik legkiválóbb darabja:

ÉG VELED, BARÁTOM
 

Ég veled, barátom, isten áldjon,

elviszem szívemben képedet.

Kiszabatott: el kell tőled válnom,

egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.

Ne horgaszd a fejedet, hiszen

nem új dolog meghalni a földön,

és nem újabb, persze, élni sem.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Miközben tucatnyi teóriáját olvastam a legendának, újabb adalékokkal Natalia Romanova Убийство Есенина című munkája szolgált, ezeket is beépítettem írásomba. Közben bukkantam rá egy szakértői dokumentumfilmre is.

Tehát itt volt minden fontos munka végig a szemem előtt, csak éppen megszállottság kellett hozzá, hogy sorra felkutassam őket, amit bárki megtehet. Az orosz állami tévécsatorna pedig tizenegy részes sorozatot forgatott Jeszenyin életéről 2005-ben. Nekem csupán egyetlen kritikai észrevételem van: a főszereplő cseppet sem hasonlít Jeszenyinre. A többi stimmel. Nem is vártam többet, mint a fellelhető dokumentumok, vallomások lehető leghitelesebb interpretációját. Azt a kort mutatja be, amikor művészeket, értelmiségieket vadásznak le, emberek tűnnek el nyomtalanul, megnő a tisztázatlan halálesetek száma. Senki sincs biztonságban, ezt a feszültséget hátborzongatóan adja vissza a filmsorozat.

Amire leginkább kíváncsi voltam, az természetesen a befejező rész volt, amely nem is hagyott semmi kétséget afelől, hogyan halt meg Jeszenyin. A végén hallható Lev Trockij szocialista pátosszal teli beszéde, amit a temetésen elmondott. Különösen annak fényében válik a hazugság dermesztővé, hogy bemutatják előtte: a költő teteme mellől a végzetes éjszakán Trockijt hívták telefonon a fogdmegek.

Hogy milyen műgonddal dolgoztak a fekete bőrkabátosok, az pontosan kiderül a filmből. Az is volt a cél, hogy egyetlen mozzanat se maradjon homályban. Aki esetleg megnézné, az ne olvassa tovább, amit leírok: Jeszenyin dulakodás közben halt meg a szállodai szobában, ahova a pribékek elől menekült. Tudta, hogy a nyomában vannak, egyébként sem úszta volna meg, hogy eltegyék láb alól.

Megérzései nem csaltak, egyik korábbi versében már leírta: „Harminc leszel… / Maholnap elnyel a sír szája.”

Egy kovácsoltvas gyertyatartóval ütötték le. Csupa vér volt az arca. Aztán a biztonság kedvéért önakasztást szimulálva egy zsinórral fojtogatták, levették róla a zakóját, leteperték a szőnyegre, majd az volt a legmorbidabb, ahogyan felvágták az ereit is – a karján. Lemosták róla a vért, és berendezték a helyszínt. A jegyzőkönyv egy dilettáns fogalmazvány lett. A temetése pedig egy kommunista színjáték volt. De legalább alkalmat adott a film készítőinek arra, hogy megmutassák, a nevüket is kiírva, kik voltak jelen, kik voltak az áldozatok és kik a gyilkosok. Miközben tudjuk, hogy e kettő közt némely esetben nem is volt különbség.

Végül visszatérek a legendasorozatom elején említett könyvhöz, amihez véletlenül jutottam hozzá. És némi részvéttel olvasgatom. Szerzője azt a birodalmat népszerűsítette világszerte, amely harmincévesen kivégezte.