Magyarázatot aligha találni rá, mi tartja életben a legendákat. Minél drámaibb egy híresség, egy művész élete, és főleg a befejezése, annál tartósabb érdeklődésre számíthat utóéletében. A tisztázatlanság, a ködösítés önmagában is újabb szálakat sző. Vannak világhírű halálesetek, melyek körülményei máig foglalkoztatják az embereket. Mintha megérezné mindenki a disszonanciát: ha a mindenkori hatalom első reakciója a kényes tények, nevek elhallgatása, akkor századjára is elolvasnak az emberek minden újságcikket pl. John F. Kennedy, Marilyn Monroe, Rudolf koronaherceg vagy József Attila máig újabbnál újabb elméleteket felvető haláláról. Elég egy talált tárgy vagy újabb mozzanat, ami elindítja az olvasó nyomozóösztönét. Jeszenyin haláláról sincs egyértelmű, cáfolhatatlan igazság, hiszen a nyomokat eltüntették.

Még egy 2018-as folyóiratszám egyik tanulmányában is ezt olvasom: „Ne horgaszd a fejedet, / hiszen nem új dolog meghalni a földön, / és nem újabb, persze, élni sem – olvashatók Jeszenyin, vérével írt búcsúversének sorai.”

Ennél is furcsább, hogy életrajzaiban, még a Wikipédián  is ezt olvashatjuk hivatalos álláspontként:1925. „december 28-án találták meg holttestét a szállodai szobában, a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. A szobában megtalálták saját vérével írt búcsúversét”.

Próbált már valaki a saját vérével írni? Nem alvadt meg? Az erekben nyomás alatt van, a felvágott eret tehát valahogy el kellett szorítani. És hogyan mártogatta a tollat, amikor mártogatós tollat nem is találtak a helyszínen. Közben még meg is fogalmazta a fejében, a helyesírásra, a szabályos betűkre is ügyelve. Ráadásul ömlő ereibe mártogatott, amíg a nyolc hosszú, 9–12 szótagból álló sort leírta. A Wikimédián (hivatkozhatnék monográfiákra is, de azokat nem lehet egy kattintással elérni) megtekinthető fényképek tanúsága szerint nem egyszerűen az erei voltak felvágva, hanem az izom is, ettől pedig a vérnek szinte ömlenie kellett. Az ember egyetlen sor leírása alatt elvérzik. Ehhez képest az inge sem volt véres, csupán a szőnyeg a kanapé előtt. Miért éppen ott?

Hogyan írhatott és mártogathatott volna a jobb kezével, miután a bal kezével mély sebet ejtett a jobb kezén – jóval a csuklója felett. Holott nem is volt balkezes. Talán azért nem vérzett a karja, mert rég halott volt.

Szakértőként Eduard Hlisztalov ezredes, a moszkvai bűnügyi rendőrség vezető nyomozója az 1970-es évek végén vetette fel először a fenti kérdéseket. Azonnal feltűnt neki, hogy semmi nyoma sincs a kötél szorításától bekövetkezett halálnak. Nem lóg ki a nyelve, és az is furcsa, hogy a szálloda bársonnyal kárpitozott heverőjére fektették, hiszen az akasztottaknál közismerten jelentkeznek olyan fiziológiai mozzanatok, amelyek az altesti izmok ellazulásából következnek.

A másik közismert képen a koporsóban fekszik, szintén látható a Wikipédián, körülötte a rokonai. A homlokán, az orrnyereg fölött ujjnyi seb látható, ilyet tompa, súlyos tárgy ejt. A vérnyomokat nyilván lemosták, de a horpadást a homlokán még a smink sem tudta elfedni. Ki okozta ezt?

Hlisztalov ezredes nyugállományba vonulása után nekilátott a rejtély megfejtéséhez. A Moszkvában kiadott, Как убили Сергея Есенина (1991) című könyvét több nyelvre lefordították, azóta sok mindennel kiegészítették, de a dokumentumok felkutatása révén alapműnek számít, merítettem belőle. Fenyvesi István a Látóban (1996/1) készített a nyomozásról összefoglalót, ebből is idézek.

A meglepő, hogy a kutatások újabb eredményeit, kételyeit alig találom a magyar hivatkozásokban. Más nyelvterületeken tucatnyi Jeszenyin-könyvvel találkoztam már ebből az évszázadból.

(Az itt közölt portré az egyetlen olyan filmfelvételből való, melyen néhány pillanatig Jeszenyin is látható, ebből vágtam ki.)

Kontra Ferenc