Mindig ugyanezen a helyen szoktam átmenni, hogy levágjak egy utcasarkot. Közelebb volt erre, egy udvarszerű részen átlósan sétálni. Ösztönösen vitt erre az utam naponta, idővel meghitté és otthonossá is vált. Nem parkoltak itt autók, legfeljebb kerékpárral lehetett behajtani valamelyik járdán. Jóformán csak kapualjtól kapualjig vezetett átlósan az utam. Csak én neveztem udvarnak, többféle épület hátsó bejárata volt, itt rakodtak, volt egy szőnyegporoló, sőt még egy platánt is életben hagytak.

Egyébként is jól ismertem ezt a környéket, volt itt egy aprócska kávézó, ami éppen az udvarra nyílt virágládákkal díszítve, és volt itt egy kis könyvtár is, amolyan lerakat, ahova rendelni is lehetett a központi könyvtárból, ha itt éppen nem volt belőle. Ismertem a könyvtárosokat, akik felváltva dolgoztak. Féltetők, ponyvák, beugrók tagolták a négyzetes teret. A könyvesbolt hátsó bejárata felett is széles tető védett. Ezért néha ládákat tartottak alatta, most pedig könyveket láttam papírdobozokban, kinyitva, a tető alá rakva, hogy védve legyenek az esőtől. Ilyenkor az ember önkéntelenül is kíváncsi lesz, odamegy, hogy megtekintse a kínálatot. Még meg sem szólaltam, amikor azt mondta a könyvtáros, hogy ezekből lehet válogatni, el lehet vinni. Kíváncsi lettem, hogy miért válnak meg tőlük.

Fölös példányok.

Netán hiányosak vagy sérültek?

Nem, semmi bajuk nincsen, csak nincs több hely, kiszorultak a polcokról, a raktárból, és most kaptunk egy rendeletet, hogy azoktól a kiadványoktól szabaduljunk meg, melyeket már ötven éve nem kölcsönzött ki senki.

De durva! Mennyi felesleges könyv.

Előbb földbe gyökerezett a lábam, aztán nem kérdeztem semmit, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki beszabadult az édességboltba. Nem létezik, hogy ne találjak valamit, ez legalább ezer darab. Magyar könyvek a múlt századból, egymás után néztem meg a kiadás dátumát, szinte mindegyik első kiadás. Temérdek lektűr, szocreál és elavult tankönyv, de sorra került a kezembe szépirodalom is. Szerencsére üres volt a hátizsákom, és annyi mindent találtam, hogy végül tele lett. Némelyiket meg is vettem volna, ha egyáltalán kapható lenne. Köztük igazi ritkaságok.

Most ebből mutatok egyet. Ahogyan a többi, ez is viszonylag megőrzött példány, belül tiszta, csak a védőborítója szakadozott egy kicsit. De hazahoztam, mert nekem eddig még nem volt Jeszenyintől könyvem, a szerző neve is csak így áll belül is, szimplán, ahogyan a cím is: Versek, Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955. A fordítók között Rab Zsuzsa és Weöres Sándor, ennyi ismeret azért rémlett valahonnan. Valami megmagyarázhatatlan averzióm volt egyébként számos túldimenzionált szovjet-orosz szerzővel szemben, és nem voltam hajlandó elmélyültebben foglalkozni velük. Annak ellenére sem, hogy annak idején az egyetemista lányok sikoltoztak a neve hallatán, és hajnalonként sokszor felharsant borízű falsban a kollégiumi folyosón az Elkártyáztam a szívem. Ők már tudtak valamit, amiről akkor még nem volt ildomos beszélni.

Mindez egy kusza és szövevényes legenda része, és éppen attól izgalmas, mert felgöngyölítése során újabbnál újabb részletekre derül fény. Meg sem próbálom itt szétszálazni, alig hiszem, hogy bárki ismerhetné minden lehetséges részletét.

Kontra Ferenc