Ó könny, miben a bánat szétoszol,
mint ahogy a villámos, kormos égen
eltűn a felleg az esőbe szépen;
ó könny, te enyhe, te szelid mosoly,

nyel a szerelmes győztes csók között,
mint a nap, amely a viharba vissza-
tekint és a szivárvány fényét issza;
gyémántnedű, szívünket öntözöd.

Harmat voltál, mely eddig csendbe rezgett;
de Vanquelin, Fourcroy vegyelemzett;
lombikba főzött, hevített sokat,

és megfejtette végre titkodat:
egy kis mészfoszfát, nyák, víz, szóda, só,
gyémántnedű!… Ugye kacagtató?

(Kosztolányi Dezső fordítása)