Kelemen Erzsébet írása Fecske Csaba Hiteles nyomat című kötetéről

A Bódva völgyének neves alkotója, a szögligeti születésű, József Attila-díjas Fecske Csaba (1948–), a gyermekek kedvenc mesealkotója, akinek már tizennégy éves korában közölték az első versét, A madárijesztő dalát, ma már több mint negyven kötet szerzője. Életművében a versek, gyermekversek, mesék, humoros írások mellett találunk példát a versszöveg vizuális megformálására is: a vándormadarak szárnycsapásait, az égen V alakban ékeket hasító narratív szárnyalást megjelenítő Madarak versét például a magyar vizuális költészet gyöngyszemei közé illeszthetjük.

Legújabb kötete, a Hiteles nyomat az új művek bemutatása mellett a korábbi, „legszebb” költemények közül is válogat, s így nemcsak egy pályaívet vázol fel előttünk, hanem a Fecske Csaba-i költészetet meghatározó fontos motívumokat, toposzokat is elénk tárja.

Már rögtön a nyitóversben (a kötet címadó versében), a Hiteles nyomat költeményben az „egyszer volt”, „el semmi sem múlik csak ott marad” lírai kijelentésben az időtoposz (az emlékezet), a „tünésnyi” idő és a lokalitás kérdése, „a lét […] pecsétje” van jelen: az „egyetlen arc a hiteles nyomat” – vallja a lírai alany. A pillanatot megragadni próbáló, a hiteles nyomatot elkészíteni törekvő alkotói attitűddel a költő az örök jelent, a végtelent aposztrofálja: nem ragad meg a térbe és időbe zárt lét szűk dimenziója között, hanem az idő törékenységével, „a rajtuk átszitált idő” (Éhükbe veszve) megragadásával a lét metafizikus lényegének föltárására törekszik még akkor is, ha „az idő mint a por / rakódik észrevétlen megmaradt dolgainkra” (Kora reggeli séta).

Az emlékezet által bejárt, feltárt múlt tanúi vagyunk. Az idő megállását, megszakadását jelzi az álló falióra is, ami egyszerre mutatja a „sohát és örökkét” a dohos levegőjű szobában, ahol „a matt bútorokon kövér por ül”, a tükör vak, a sarokban pedig „pókháló parókája” lebeg (Üres házban). A Költözés című versben mindez a végletekig feszül: „amint az utolsó bútort is kivitték” és „előbújtak a falból a szegek”, a lírai én úgy állt ott „akár egy vaskampó akár a szeg / mely semmit sem tart csupán ott van / jelezvén helyét valaminek”. Az emlékek bár töredékesek, de a hiányt pótolja a képzelet, helyreállítja a bűn által elrontott paradicsomi állapotot: „mi félrecsúszott visszatolom / helyére teszem amit az élet / úgy elrontott bebútorozom / az évek levegőtlen szobáit” (Töredék). S valóban, ahogy írja a Nem tehetjükcímű költeményben „mindig minden megszépül utólag / összebékül az árnyék a fénnyel / az emlékezet nem törődik a ténnyel / félig kész történet az évek kilógnak // belőle mint tekergőző drótok / az ócska szerkezetből”.

Karl Rahner (1904–1984) német jezsuita szerzetes teológus és filozófus a Szellem a világban (Geist in Welt, 1939) című művében az ember kettős mivoltára utal, miszerint sorsa a világhoz köti, s azon túl el is kötelezi. Az ember nem úgy van a világban, mint környezetének egy darabja, hanem viszonyul a világhoz, gondolkodása, cselekvése által kiemeli magát belőle, s szembeállítja azt önmagával, tárgyává teszi. S az, amit először megismer, amivel először találkozik, az nem egy „szellemtelen”, nyers magánvalóságban megjelenő világ, hanem a szellem fénye által eredendően megvilágított realitás, amelyben az ember önmagára ismer. A közvetlen tárgyként adott létező végességét a lét végtelensége fedi fel, amelyre szellemi transzcendenciánk által eleve irányulunk. S a szellem vágyakozása a végtelen lét után a világba való kilépést jelenti. „Az Isten és a világ, az idő és az örökkévalóság között lebegő ember rendeltetése és sorsa ez a határvonal”.

A lírai alany az időbe zárt létben a végtelent, az örökkévalóságot igyekszik megragadni, még akkor is, amikor az elmúlás nyomasztja (A sárba le, Az utolsó látogatás, Halottak napja, Negyed három, Nincs kinek, Szemüveg): „életfogytiglani délután vonatfütty / cikkan át a tájon hirtelen / egymásba kapaszkodik a fenn és a lenn / itt kéne maradni de nem tehetjük” (Nem tehetjük).

A Nem tudhattuk című verset olvasva pedig figyelmünk akaratlanul is a nyomra, a nyomhagyás problematikájáról szóló diskurzusra irányul. Derrida a jel dekonstrukcióját is elvégzi, s a jel helyett a nyomot állítja a középpontba. A nyom úgy van jelen, hogy nincs előttünk az, amire vagy akire vonatkoztatható (lásd az erdőben talált vadnyomot). A nyom viszont befogadói sajátosságokat hordoz: vannak ugyanis „nyomolvasók”, akik az otthagyott nyomo(ka)t „olvassák”, értelmezik. Kollár József L. Simon László Secretum sigillum című kötetéről szólva (Szépirodalmi Figyelő 2003/6.), a cipőtalpak barázdáit, nyomait vizsgálva „a stílus maga az ember” elvét idézi fel, és Wittgenstein alapján próbálja értelmezni a nyom művészetfilozófiai problémáját. Ebből a megközelítésből a stílus mindenki számára meghatározott, adott mintázat, melynek révén utólagosan is megkonstruálhatjuk az illető személyiségét, mentális világát, hasonlóképpen a nyomkeresők munkájához, akik a nyomokból alkotják meg a cipőt, s következtetnek annak viselőjére. Akarva-akaratlan tehát nyomokat hagy(hat)unk, és – ahogy Fecske Csaba írja – „a lábnyomok mindig emlékeztetnek / valakire” (Nem tudhattuk, 4.). És jól tudja: „el semmi sem múlik csak ott marad / mögötte annak amit kergetett (Hiteles nyomat). Az élettörténet nyomai megőrződnek, azok is hiteles nyomatot készítenek az életünk lapjain.

„Itt születtem én, ezen a tájon” – mondja Petőfi Sándorral, de míg a puszta költője úgy folytatja, hogy „Az alföldi szép nagy rónaságon”, addig Fecske Csaba „a kies Bódva-völgyében […] Szögligeten.”

A Magyar Nyelv Történeti Etimológiai Szótára szerint a „kies” szó első írott adata a 15. századból való. A szó barátságos, kedves, kellemes, viruló, üde, vonzó jelentésben szerepel. Főleg a táj, a vidék szépségére, üdeségére utaltak vele. Ebben a jelentésben fordult elő a későbbi szótárakban is (Szenczi Molnár Albertnél, 17. század, Pápai Páriz Ferencnél, 18. század). Ugyan az idők folyamán a szónak egy másik jelentése is kifejlődött, ami egy olyan lehangolóan elhagyott tájat, vidéket jelöl, amely a forgalomtól, a sűrűbben lakott helytől távol esik, de ez korántsem a Bódva völgyének lenyűgöző, költői szépségét érinti.

„Gyönyörű táj, mely előttünk terül! A Bódva-völgy szépsége valóban megérdemli, amit róla mindenki beszél; minden bódva-völgyi gyermek ugy mondja: a kies, a szép Bódva-völgy! Hazánknak tömérdek folyója van, melyek völgyeik szépségeiről hiresek s ezek sorában méltán áll ezen előttünk terülő völgyis, – mely szelid szépségével mindenkit meglep s e szó »kies«, legjobban fejezi ki azon keblünket elfogó érzést, melyet annak szemléleténél érézünk” – így mutatta be Luppa Péter Edelényt, még a 19. században, a Vasárnapi Ujság 1861. május 5-ei számában. E tájra a kies Bódva-völgy kifejezést aztán egyre gyakrabban használják: az élővilág leírásától, a mezőgazdaságtól kezdve statisztikai adatok közlésén, vagy az egyházi ünnepek hírein keresztül egészen a szépirodalomig. H. Szabó Béla 1962-ben a tornanádaskai arborétumról szólva állapítja meg, hogy „Az észak-borsodi karszt természeti szépségekben rendkívül gazdag területe a kies Bódva-völgy északi öblözete.”

„Szoba-konyhás kis házban láttam meg a napvilágot, a Kossuth utcában, amely az alvégtől a felvégig szaladt. A konyha, amit mi pitarnak neveztünk, szabadkéményes volt, a tűzhely füstje közvetlenül a kémény kürtőjén át távozott, télen ott füstöltük a szalonnát meg a sódart. Mert Rákosi alatt is vágtunk disznót. Persze feketén” – emlékezik vissza a költő a gyermekkorára, a kies Bódva-völgyi szögligeti évekre.

A gyökerek, a földrajzi táj, a környezet mint örökség meghatározzák az eredetünket, a jelenünket és a jövőnket. Az önazonosság feltételei. Aki elszakítja, akiben nincs meg a gyökérhűség, az a lététől fosztja meg önmagát. Ahogy a föld lírai metaforáját és metafizikáját tárgyalva Bertha Zoltán is utal rá: „A föld megtart és elenged. A föld odaköt és elküld, átölel, vagy szárnyakra bocsát, átszellemített erőt ad, s majd visszahív. Kitárul, mint a mag, és betakar, mint a hó” (Aracs 2019/4.). Ez az identitáserő, a gyökerek, a szülőhely, Szögliget képe, ahol az erejét ebből a földből nyeri vissza (Ők múlnak el) többször feltűnik a költeményeiben. S hiába fél évszázada Miskolc az otthona, mégis ott „jöttmentnek” nézik, ahogy írja: „máig kilátszik belőlem Szögliget” (Kilátszik belőlem).

Költeményeiben jelen van a tragikus múlt is, az első világháború kitörésekor az orosz hadifogságba esett nagyapa története, aki 1921-ben került haza „csontig lesoványodva. A szibériai napok lerágták róla a húst. Hősi halottá volt nyilvánítva, hozzátartozói jelképesen el is temették, úgyhogy ő látta a saját sírját.” Nagybátya, Rencsisofszki Gyula is hadifogoly volt Szibériában, a háború végén tért haza. Neki állít emléket az Idegenben című költeményében, ahol „jeges szibériai szél borotválja” arcát, és a szereplíra erejével mutatja, hogy falja, „falom a nyers / marharépát amit a ganéjban találtam falom mintha / az életem múlna rajta”, „a percek úgy vánszorognak mint az ekét húzó / lesoványodott lovak aszály idején”. E megrendítő képek előhívják az 1950-es évek magyar Gulágának, a hortobágyi tizenkét munkatábornak a szörnyűségeit is, ahová ítélet és minden indok nélkül, közigazgatási határozattal hurcolták el a települések legtisztesebb polgárait. A csecsemőtől az aggastyánig. Tudjuk, hogy a trauma-elbeszéléseknek szinte alig van fóruma, s így a seb sem tud enyhülni, gyógyulni, vigaszt nem tud találni a vigasztalan. Egy költemény erre is lehetőséget ad. Alkotónak és befogadónak, értelmezőnek, feldolgozónak egyaránt. A szégyentapasztalat tehát beleíródik a művekbe, s mindez előhívja Radnótit, az Oly korban éltem én e földön reminiszcenciáját, vagy akár Székely János sorait is: „Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni.” Barbarizmus volt ez, a másik embert testileg-lelkileg megsemmisítő kor/magatartás.

A Hiteles nyomat kötetben megjelennek az első szerelmek (Korcsolyapálya, Kamasz), de a költő felvillantja a múlt kulturális, könnyűzenei, filmsztári közegét is (Beatles, Bee Gees, Illés – Korcsolyapálya, Marina Vlady – Kamaszévek), valamint sorsokat, pillanatképeket korunk társadalmából (A Széchenyi utcai koldus). S allúziót teremt Homérosz Odüsszeiájával. A vendégszöveget iróniával fűszerezi: „élmény az újságoslány rám mosolygott / mint Kyrké O-ra ki sokfele bolygott” (Hétköznapi strófák), illetve Rilkétől és Eliottól is találunk vendégszövegeket az Idegen érzés költeményben, valamint az Artemiszben Hölderlin- és szintén Rilke-szövegrészleteket. Kosztolányi Szeptemberi áhitatcímű versére játszik rá a játékos Szeptemberi átiratban, ahol még az eredeti mű kancsalrímét is megőrzi (szóló – szőlő), a Bűnhődés című vers záró strófája pedig Pilinszky-allúzió is lehetne: „ítélet nincs / csak bűnhődés / önvád és bosszúszomj”. A versmagra redukált közlés, a lakonizmus és redukcionizmus, a definiáló, kinyilatkoztatás értékű szavak, a természetes elbeszélőhang és a hétköznapi szókincsnek, a használati tárgyaknak, eszközöknek a versbe emelése is Pilinszkyvel rokonítja, az „Égve hagytad a folyosón a villanyt” Négysorosának költőjével: „de te néma voltál már / mint a hirtelen kikapcsolt porszívó a folyosón” (Az utolsó látogatás). Miként a tárgyias, objektív líra képviselőjénél az irodalom egyik archetípusa, a tenger domináns elem, ugyanígy megtaláljuk Fecske Csabánál is ezt a motívumot (Ami lehetne még): mint az emberi sors jelképét, az élet és a halál képzeteit idézi szintén elénk. De allúziót hoz létre Apollinaire L’ Adieu (Búcsú) című versével a Palimpszesztben, és reminiszcenciát teremt Weöres Sándor Psychéjével (Költészet) is.

Gazdag ez a költészet formavilágában is. Találkozunk ugyanis a kötetben szonettekkel (Elvegyült veled, Félálom, Hiteles nyomat, Mutáló őszi nap, Telünk), hexameterekkel (Léda), szapphói strófákkal (Leszboszi szerelem), anakreóni nyolcassal (Anakreóni), Anyegin-strófákkal (A szenvedő Anyegin), szabadversekkel (Artemisz, kalauznő, A sárba le, A Széchenyi utcai koldus, Egy Árpád-kori templomra, Emus néni, Idegenben, Idegen érzés, Kamasz, Ott folytatja, Összefércelni veled, Újra, Tapló a fán), vagy kétsorosokból építkező költeménnyel (Kora reggeli séta).

„[…] évre év múlik jön s elszalad” – írja az Egy Árpád-kori templomra című költeményében. De az „elhamvadó képek”, az „évgyűrűk tolakodó hullámai” az emlékezetben helyet keresnek: ez a költészet az utókornak mindenképpen hiteles nyomatot hagy.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2023)