Gáspár Ferenc írása a Mégis élünk – Trianon 100 című kötetről

Trianon után elég gyorsan megjelent a Vérző Magyarország című antológia, melyben a szerkesztő, Kosztolányi Dezső olyan írásokat gyűjtött egybe, melyek egyfelől magas irodalmi színvonalon jelenítették meg a ránk zúduló katasztrófát, másfelől pedig publicisztikai jellegű írásokkal ecsetelték, hogy nem csupán nekünk magyaroknak tett rosszat a párizsi békediktátum, hanem a környezetünkben élő népeknek is. Sőt: egyenesen olyanok is akadtak közöttük, mint Dvorcsák Győző, aki A tót kérdéscímű, még 1920 előtt keletkezett írásában arról szól, hogy mennyivel jobb lenne nekik, tótoknak (értsd: szlovákoknak) Magyarországhoz tartozni, mint a Masaryk és Beneš által preferált ún. „Cseho-Szlovákiához”.

A könyvecskében természetesen a kevesek által ismert Dvorcsáknál többnyire patinásabb nevek sorakoznak, így például Gárdonyi Géza, Babits Mihály, Tormay Cecil, Karinthy Frigyes, Herceg Ferenc, gróf Andrássy Gyula és a védőbeszédet elmondó Apponyi Albert, hogy csak a jelentősebbeket említsük. És persze maga a szerkesztő, Kosztolányi is a szocializmus évei alatt kiadott kötetekből kimaradt Égi jogász című elbeszélésével. Mindehhez a kormányzó írt előszót, és Arany János Buda halálából, illetve Dante Isteni színjátékából találtak hozzá mottót.

Hasonlóan nagy ívű vállalkozásba fogott Mezey Katalin, aki a Magyar Művészeti Akadémia tagjaitól kért és válogatott írásokat a most megjelent Mégis élünk – Trianon 100 című impozáns kötetbe, mely külsőleg is remek, a belbecsről nem beszélve.

De miért kell nekünk megemlékezni még mindig Trianonról, kérdezhetné az olvasó, aki saját bőrén nem tapasztalta meg a környező országok hatalmasságainak a magyar kisebbség ellen fellépő mindennapos terrorját. Hiszen gyakran hallom én is: már megint Trianonról beszélünk! Lerágott csont ez, úgysem lehet visszacsinálni.

Pedig nem lerágott csont, évszázados mantra. Hiszen ma már tudományosan bizonyított, hogy létezik az ún. epigenetika, mely azt jelenti, hogy a nagyszülők, dédszülők traumái beleégnek a génjeinkbe, bennünk élnek tovább. Mi, kései utódok tudatosan vagy tudattalanul ugyanúgy megszenvedjük a Gulágot, Holocaustot, Trianont, talán még a törököt és a tatárt is, mint őseink egykor. Csak míg ők meghaltak a harcban, elpusztultak menekülés közben, eltörtek a bordáik az ütlegektől az elnyomatás alatt, addig mi szívbetegek leszünk, gyomorfekély és daganatos betegségek tizedelnek. Bennünk él Trianon tragédiája, a határokon innen és túl egyaránt. Tamás Menyhért írja Hadikfalvi „idill”, 1923című versében: „…csendre int a küszöb bennebb a szóval, szív mögé, nyelv mögé, rejtekbe rejtsed…” – Benne van az a fájdalom már örökre a szívünkben, hiába is próbálnánk elrejteni… S hogy nem lehet visszacsinálni? A történelem nem ismer végleges határokat. Még 1990 előtt a városligeti Lenin szobor talpazatára írta fel valaki egy éjjel: „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, százötven évig sem lettünk mi törökké!” Közhely, hogy a remény hal meg utoljára…

Ebben a kötetben azonban szó sincs irredentizmusról. Békében kell együtt élnünk a románokkal, szerbekkel, szlovákokkal. A szerkesztő célja annak a rendkívüli ténynek a bemutatása volt, hogy Vörösmartyval szólva „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” mégis élünk, mégis megmaradtunk. A kis hazában és azon túl szintén. A kötetben szereplő írók és költők ábécérendben éneklik el a csonka haza fájdalmát, Ágh Istvántól Tamás Menyhérten át Vári Fábián Lászlóig.

Ugyanúgy nehéz egy ekkora merítésből szemelgetni, mint a csaknem száz évvel korábbi Vérző Magyarországból, de mindenképpen említésre méltók Erős Kinga kiadóvezető mondatai: „A kötet írásait olvasva látható, hogy nem csupán Kosztolányiék nemzedékét késztette írásra ez a téma, hanem kortársainkat is szép számmal. Ami azért is fontos, mert ezek az írások több évtized távlatából, tapasztalataiból és hangulataiból sűrűsödtek össze és a ma olvasóját szólítják meg. Nem véletlen a címválasztás sem: Mégis élünk. Pontosan kifejezi a kötet egész hangulatát, perspektíváját.”

És valóban: nem csupán a mai határokon kívül született szerzők jelennek meg itt, és nem csak erdélyi, felvidéki, vajdasági, muraközi témákkal. Itt van például a Budapesten született Kovács István, aki tizennyolc verssel szerepel a műben, köztük olyanokkal, mint a Vaskönnyek című, melyet Szervátiusz Tibornak a Nemzeti Galériában kiállított szobrai ihlettek meg, vagy éppen a néptáncáról híres mezőségi Székről szólók. Ugyanakkor olvashatunk Iancu Laurától, a versei mellett publicisztikai jellegű írásokat Mezey Katalintól, vagy publicisztikát a prózaíró Kontra Ferenctől. A könyvet három esszé zárja Márkus Béla, Pécsi Györgyi és Bertha Zoltán tollából. Ők olyan – ebből a kötetből terjedelmi és egyéb okokból kimaradt jeles élő és már elhunyt szerzőkről értekeznek, mint például Gion Nádor, Péntek Imre, Böszörményi Zoltán, Szőcs Géza, Pósa Zoltán.

A cím reményt, pozitív üzenetet sugall az utókornak. Trianon fájdalma minden magyart érint, s az idegen hatalmak rombolásából felállva, a legtöbb, amit eddig fel tudtunk mutatni, hogy mégis élünk. Élünk Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban, Burgenlandban, Muraközben, a Szerémségben, Bánátban és a Kishazában. „…s jelöljék májfoltok bár testem: – lélegzünk!, élünk! ím Csodák csodáját újra és újra megjelentem!” – írja a nemrégiben elhunyt Farkas Árpád A szivárgásbancímű versében. „Kiirthatatlanul megmaradunk” – teszi hozzá Döbrentei Kornél A rendíthetetlen lovagban. Jól ellenpontozza mindez Kovács István szomorúságában is gyönyörű tizennégysoros, Beolvasztás című versét: „…Előbb a jövőt aztán a múltat és mindezt egyszerre: jelen időben.”

Pedig „Ezer éve itt vagyunk, és itt maradunk még ezer évig” – mondja az egyik szereplő Gion Nándor Ez a nap a miénk című regényében.

Úgy legyen.

(Orpheusz Kiadó, 2021)