Turi Attila Kossuth- és Ybl-díjas építésszel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökével Végh Attila beszélgetett.

Végh Attila: Nemrég Piliscsabán jártam, és gondoltam, megnézem a már nem működő egyetemet. Meglátva, milyen állapotban van a néhány évvel ezelőtt még élettel teli campus, majdnem elsírtam magam. Magukra hagyatottan állnak a romló épületek. Metaforájaként annak, ahogy az utókor Makovecz Imre szellemi hagyatékát kezeli. Minden idők egyik legnagyobb építészének örökségét – szerény véleményem szerint – nem gondozzuk kellőképpen. Te nyilván többet tudsz ezekről a dolgokról, mint én. Hogyan látod a piliscsabai épület jövőjét, és mi a véleményed arról, ahogy Imre szelleme az utókorban él?

Turi Attila: Meggyőződésem, hogy Imre olyan személyiség volt, akiben a néplélek szólalt meg, mint Kósban, Illyésben vagy Máraiban. Vannak emberek, akik alkalmassá teszik magukat arra, hogy fészket rakjon bennük a néplélek. Ami a piliscsabai campust illeti: minden valószínűség szerint megint valamilyen egyetem lesz belőle, egy különleges oktatási intézmény. A Maróth Miklós vezetésével nemrég létrejött Makovecz Campus Alapítvány a garancia arra, hogy ez a terv megvalósul. Remélem, idén már komoly lépéseket tudunk tenni ebben az ügyben. Ennyit az épületről. A hagyaték kérdése két részre tagozódik. A fizikai örökséget a Makovecz Imre Alapítvány kezeli, Makovecz Pál vezetésével.

VA: Gondolom, a fizikai hagyatékkal nincs is probléma.

TA: Azért ez sem egyszerű, hiszen Imre tevékenysége nagyon szerteágazó volt. Építészeti, politikai, írói. Ezt a hagyatékot rendbe kell rakni, annak érdekében, hogy kutatható legyen. Ha egy egyetemista Makoveczről akar szakdolgozatot írni, találjon hozzá anyagot. Született egy kormányhatározat 2015-ben, amely a Makovecz-épületek fenntartását, helyreállítását, korszerűsítését, valamint a meg nem épült épületek fölépítését célozza. A fizikai hagyaték rendezése tehát, úgy tűnik, sínen van.

VA: Hogyan állunk a szellemi hagyatékkal?

TA: Ez sokkal nehezebb kérdés. Mérlegelni kell, hogy ki volt Makovecz Imre, milyen szellemi nagyság volt. E tekintetben nekem könnyű a helyzetem, hiszen 1985-től kezdve a munkatársa lehettem, közvetlenül a Mester mellett dolgozhattam. 

VA: Olyan embereknek, akik téged nem ismernek, úgy szoktalak bemutatni, mint Imre legkedvesebb tanítványát.

TA: Hogy a legkedvesebb-e, azt nem tudom. Kedvelt tanítványa voltam, ez kétségtelen, és egy idő után talán több is lettem számára, mint munkatárs. Hogy ez barátság volt-e, azt soha nem tisztáztuk. Nem is kell. Vele voltam. Ezért nagyon hálás vagyok. De beszéljünk a szellemi örökségről! Mi az, amit ő elindított az építészetben, a társadalmi kapcsolatok terén, a szemléletmódban? Mire hívta föl a figyelmet? Egyfajta gazdaszerep fontosságára? A magyar népléleknek az felel meg, hogy a ház, amelyben lakik, a tulajdona legyen. A mi jurtánk, a mi házikónk, a mi lakásunk. Nyugaton történelmi okoknál fogva ez nem így alakult ki. Egy hollandnak, egy olasznak természetesebb a mobilitás. Nincs is ezzel semmi baj, nekik ilyen a szemléletük. Mi röghöz kötöttebbek vagyunk. Ennek részben az az oka, hogy a Kárpát-medence egy huzatos átjáróház. Itt mindenki csak átvonulni akart és pusztítani, nem megtartani. 

VA: Ahogy napjainkban a migránsok is teszik.

TA: Tökéletes a párhuzam. De itt vagyunk mi, röghöz kötöttek. Ha jól hozza a sorsunk, akkor életünkben csak egyszer építkezünk. Honnan kapunk tanácsot ehhez? Ki mondja meg, hogy a házunk miképpen viszonyuljon a környezethez? Ha nincs a településnek arculati gazdája, akkor az egész szétesik. Kell, hogy legyen valaki, aki a közösség érdekét és a személyes érdekeket összeegyezteti. Nem csak Budapesten és a megyei jogú városokban. Ha te a tengerparton járva beleszeretsz egy ottani épületbe, aztán hazaérkezve itt ugyanolyan házat akarsz építeni, akkor legyen valaki, aki elmagyarázza neked, hogy ez hülyeség. 

VA: Lásd a görög falut Balatonfüreden.

TA: Igen. Sok ilyen példát mondhatunk. A kilencvenes években például elharapódzott nálunk a mediterrán stílus, amit én csak gagyiterránnak hívok. Ez az építészet csak nálunk létezik, és a rendszerváltás utáni megváltozott nyaralási szokásainkat tükrözi. Hiszen a határok megnyitásával már inkább az Adriára jártunk, vagy Bibionéba. De mi köze ennek a magyar néplélekhez? Tehát a makoveczi szemlélet egyik alapvető eleme: kell, hogy legyen egy gazda. Hogy az építész az embereket segítse. Ne nevelni akarja őket, hanem segíteni. Vagy gondoljunk a lakótelepekre… 

VA: A két és fél méter belmagasságú betonkutricákra…

TA: …ezekben a dobozokban milyen az élet? Azt mondják erre, hogy „de hát legalább van hol lakni”. Ez igaz, csakhogy a szociális jó érdekében nem szabad kultúravesztést elkövetnünk. Ennyit a gazdaszerep fontosságáról. A másik kérdés magának az organikus építészetnek a létjogosultsága. Mit mond ez az építészet a mi életünkről? Az organikus szemléletmód ötvözi azokat a dolgokat, amelyeket a huszadik század építészeti szemlélete parciálisként fogott föl. Mint funkcionalizmust, mint konstruktivizmust, mint dekonstruktivizmust. Ezek az irányzatok mind az építészet egy-egy elemét emelték ki, hangsúlyozták. A társadalmi összefüggéseket mellőzték. Az organikus felfogás ezzel szemben mindezeket figyelembe veszi, és állandó mérlegelés elé állítja az embert. Ezt a felfogást Makovecz Imre testesítette meg. Húsz évvel ezelőtt itt volt Magyarországon Paolo Portoghesi, a római La Sapienza Egyetem professzora, neves építész, Imre nagy híve. Amikor Imre panaszkodott neki, hogy azok a gondolatok, amelyeket ő fölhozott, idehaza – egy kis kör kivételével – süket fülekre találnak, akkor azt felelte, hogy akinek az építészete ötven évvel megelőzi korát, az ne várja, hogy elismerjék. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én nem ismerek olyan építészetet, amely az ember szellemi egzisztenciáját tekintette kiinduló alapnak. Nincs ilyen. Makovecz Imre mozgáskísérletei és a népművészeti minták szerkezetelemzése mind erről szólt: ő az emberi lét világát vetítette ki, próbálta megjeleníteni. A házainak olyan atmoszférája van, amely mindannyiunkat áthat. Olyan, mint a skót duda vagy a dob hangja: itt bent, a mellkasunkban szól. És ez a világ áll szemben a csilivili-dizájnnal és a ma éppen divatos, de holnap már talmi megoldásokkal.

VA: Ezek szerint az organikus építészetnek nemhogy nincs vége, de talán most kezdődik?

TA: Bár így lenne, ahogy mondod. Akik csak vagy-vagyban tudnak gondolkodni, azok gyakran kérdezik tőlünk: komolyan gondoljuk, hogy exhibicionista organikus házaknak kellene sorakozniuk mindenütt? Egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy holisztikus felfogást kéne elsajátítani. 

VA: A szocializmus idején a status quo megváltoztathatatlannak tűnt. Az a rendszer végleg elpusztította a falusi létformát, világszemléletet. Atomjaiig bontotta le a falut. Egy világot tett tönkre. Amikor elkezdtétek a faluházépítéseket, faluközpont-rekonstrukciókat, mi adta a hitet ahhoz, hogy teljesen alaptalanul úgy érezzétek, itt még van mit változtatni?

TA: A hitet Makovecz Imre adta. Mi nagyon egyszerű emberek vagyunk. Mi nem mérlegeltünk. Nem számítgattuk, hogy érdemes-e nekiállni dolgozni, vagy hogy ebből mi lesz az előnyünk. Beleugrottunk a munkába, és csináltuk. Ez a munka önmagában hordozta a célját. A nyolcvanas években még senki nem sejtette, hogy ennek a rendszernek egyszer vége lesz. Még a legnagyobbaknak sem volt róla fogalmuk. A zalaszentlászlói faluház a nyolcvanas évek elején épült. Pénzük nem volt, ezért összefogott a falu, és kivágta a közerdőt. Fölvettek egy ácsot és a fiát, ők egy évig gatterolták a fát; abból épült a faluház. Ez Imre gondolata volt. Mi is van a Macbeth-ben? Hogy amíg a birnami erdő meg nem indul, addig a te hatalmad áll. A birnami erdő Zalaszentlászlón elindult, bejött a faluba és ház lett belőle. Talán túlzó ez a kép, de halálosan pontos. Én építettem az egyik utolsó faluházat 1996-ban Budakalászon. Épült még egy pár, és ma is épülnek hasonló funkcióval épületek, de magának a faluház mozgalomnak talán ez volt az utolsó épülete. Úgy építettem föl azt a házat, hogy összegyűjtöttük a falu elhagyott köveit és tégláit, amelyek a régi házakból megmaradtak, s amelyek a telek sarkában vagy máshol szanaszét hevertek. Ezeket a köveket a faluház közösségi terébe belefalaztattam. Építő áldozatként. Ez a mágia a házat olyanná tette, hogy ott az élet soha egy percre sem állt meg. Azóta, több évtized óta is állandóan tele van, mert mindenki magáénak érzi. Akik most jönnek, már nem tudják, hogy honnan vannak azok a kövek, de mégis ott dobog bennük a múlt. Lelkes ez a ház. Történelem és mítosz nélkül nincs épület. Erre Makovecz Imre tanított bennünket. 

VA: Amellett, hogy elvállaltad a Magyar Művészeti Akadémia elnöki tisztségét, szerintem a döntő érv az volt benned, hogy így szélesebben képviselheted a szellemet, amelyről most beszélgetünk.

TA: Ez nem kérdés. Az egész országot lefedő, sőt, a határokon túlnyúló szervezet elnöke lettem. Ez nyilván lehetőségeket ad. Persze, érzem a felelősséget is. Ha rossz irányba vinném azt, amit a Mestertől tanultam, azzal méltatlanná válnék erre a szellemre. Nagyon óvatosan kell vezetni egy ilyen közösséget. Próbálok szót érteni a különböző művészeti szervezetekkel, hogy – ha a birnami erdő nem is – legalább valami beszélgetés elinduljon. Próbáljuk meg értelmesen föltenni azokat a kérdéseket, amelyek társadalmi szempontból fontosak. Mert ha önös érdekeink miatt nem látjuk a nagy összefüggéseket, ha az idea helyett az ideológiát, vagy netán a pénzt választjuk, akkor vége mindennek.

VA: Amikor arról beszéltél, hogy a fizikai örökség kérdése nagyrészt megoldott, eszembe jutott annak az épületnek a terve, amely Imre egész tevékenységének lehetne szimbóluma, koronája: a szentek és kárhozottak temploma, vagy más néven a Szent Mihály templom. Meg fog épülni valaha?

TA: Makovecz Imre egész hagyatéka megtestesül ebben a templomban. Imre munkatársa, Nagy Ervin áldozatos munkával fejezte be a templom tervrajzát; tizenkét éven át rajzolta. Ehhez tudnia kellett makoveczül rajzolni. A rajz az utolsó négyzetcentiméterig elkészült. Most már csak meg kell valósítani. Az eredeti helyszínen már nem épülhet föl, hiszen azt elépítették. A szellemiség, a közösségi üzenet kapcsán is megegyezésre kell jutni. Amennyiben ez egy római katolikus templom, Erdő Péter bíboros, püspök fennhatósága alá tartozik. Ez is egy lehetőség, nyilván van más is, ha például ökomenikus templom. Mindenesetre a valódi probléma mélyebben húzódik. Egy templomhoz ugyanis közösség kell. A Szent Mihály templom a magyarság temploma volna. A történelemből tudjuk, hogy a székesfehérvári királyi temetkezőhelyet többszörösen földúlták. Csontok összevissza dobálva… Ezek a csontok jelenleg a Magyarságkutató Intézetben vannak. Ott próbálják a géntérképet megrajzolni. Ezeket a csontokat rendbe rakni kegyeleti kérdés, egyben a magyarság öntudatának a kérdése is. És ezen a ponton több kérdés szála fut össze a Szent Mihály templom sorsában. Mert ha a királyok csontjait elemző munka néhány éven belül befejeződik, akkor vajon hová temetjük őket?

VA: Gondolom, nem a Farkasréti temetőbe.

TA: És nem is a Fiumei útra. Hova? Esetleg nem a megépítendő Szent Mihály templom altemploma volna a megfelelő hely? S talán nem szentségtörés, ha egy másik részen lenne egy urnatemető, mely fenn tudná tartani a létesítményt – mert hogy bármilyen nagyszerű és magasztos is a cél, a hétköznapokat is éltetni kell. Makovecz Imre majd’ minden épülete egy dombon áll. IV. Károly koronázásakor a kardvágó dombot, ahová a király föllépve a négy égtáj felé suhintott a kardjával, az ország teljes területéről hordták össze, vödrönként. Nem kellene nekünk az egész Kárpát-medence területéről elhoznunk egy-egy vödör földet? Ne egy ilyen magyar dombon álljon a templom, a magyarság szellemének őrhelye?