Korábban hiányzott belőle a tapasztalat, csak hallott róla, hogy az élet nem fejeződik be a test elmúlásával. De amikor megboldogult, szempillantás alatt suhant tova a nemlét határmezsgyéjén, repítette az öröm, a könnyeket fakasztó kacagások emlékezete. Generációkat – unokáktól nagyszülőkig – szórakoztatott a vásári bábjátékkal évtizedeken át. Sorsa és élete lényegévé vált a derűs szeretet, kiáradt saját készítésű bábjaiból, Vitéz Lászlóval az élükön.

A gondviselés kegyelméből ugyanott folytatta, ahonnét bábművészként elszármazott. A népligeti vurstliban, a Mutatványosok terén, a hullámvasút, a nagyvendéglő, a körhinta, a céllövöldék, a Műszínkör platánfákkal, hársakkal, amerikai kőrisekkel, juharfákkal határolt bűvkörének szívében. A családjuk által alapított zöld színű bábszínházban.

Közeledett a szenteste, egy utolsó előadást még meghirdettek. Heni, ahogy a komédiás-mutatványos művésztársai becézték, ugyanúgy tett-vett, tüsténkedett, mint máskor. Kék köpenyben volt, a fején svájcisapka. Lámpafénynél az imént javította meg Csokipofát, most Vitéz Lászlót csinosítgatta. A műhelynek is használt raktár zsúfolásig volt gondosan csomagolt paravánokkal, a falak telis-tele a Kemény család művészmúltját megidéző fényképekkel, az előadások megsárgult plakátjaival, rongyosra olvasott képes albumokkal. Asztalkáján középen az elmaradhatatlan varrógép, karnyújtásnyira köszörű, satu, reszelő, fogó, csavarhúzó, olló, mindenféle kéziszerszámok. A fogason indokolatlanul sok palacsintasütő.

– Mondd csak el nekem! – szólította meg a bábot. – Ki vagy te? Mi vagy te? Merre mégy? Hová mégy? Mit csinálsz?

– Jaj, de sokat jár neki a pampulája – felelte Vitéz László. – Akárcsak egy kereplő: Hát én megyek, megyek…

– Azt látom, hogy mész. De hová mész?

– Hát tetszik tudni, én megyek mángorolni.

– Na és mit akarsz te mángorolni?

– Hát be akarom mángorolni a világot.

– Talán bevándorolni?

– Hát vándorolni vagy mángorolni, az nekem már mindegy.

– Hát lehet, hogy neked mindegy, de sem nekem, sem bárki más értelmes embernek az bizony nem mindegy.

– Hát akkor nekem az is mindegy.

Mint a huzat, szélsebesen termett mellette Fekete Böske, egyik megboldogult művésztársa a lélekben. Ez is amolyan becenév volt. Az artistaigazolványába azt írták, Tischler Erzsébet. Az illúzió, a fény, csillogó bűvölet és egy szép szál táncos-komikus csábította a Népligetbe. Sokféle számban lépett fel, a késdobálóval töltött évek voltak a legveszélyesebbek. Féltékeny férfi volt, még akkor is faggatta, amikor Böske a késdobálókorongon forgott, és szorosan a teste mellett fúródtak a fába a borotvaéles pengék. Egyre közelebb hajította a kést a testéhez, már a haját is odaszegezte a koronghoz. A nagyérdemű őrjöngött, estére megbékélt egymással a két artista. Böske nagyon értett ahhoz, hogyan kell színházat csinálni a magánéletben is.

– Úton van hozzánk a fiam!

– Tuci? A Dózsa Lacika?

– Heni! Téged imádott legjobban a mutatványosok közül. Gyere, menjünk elé együtt!

– Hárman megyünk – mondta Heni.

Sebtében magára kapta a télikabátját, a jobb karján Vitéz Lászlóval mentek. Egyenesen a vándorcirkuszhoz, amelynek ócska padján ott üldögélt Tuci. A boldog lelkek táncában gyönyörködött. Mutatványosok, bohócok, kötéltáncosok, zsonglőrök, légtornászok járták. Visszatért lelki szülőföldjére, ahol a komédiázás, a dráma, a színház iránti szerelem fellobbant benne. Mindig arra vágyott, hogy példaképeihez méltón éljen, játsszon, és a szeretet katarzisában megérintse, akit csak tud. Körülölelte a tündéri ragyogás, amelynek hatása alatt volt gyerekkora óta, belátta, hogy immáron újjászületett ugyanabba a világba, amelyet életében elveszettnek hitt.

Boldogan vette tudomásul, hogy minden régi épület a helyén van, szebb és fényesebb, mint gyerekkorában, és újra eleven a parád. A cirkuszosok és a mutatványosok úgy csalogatták be a közönséget, hogy egy-egy jelenetet bemutattak az odabent zajló előadásból. A fából ácsolt parádon néhány percig bárki ízelítőt kaphatott a legjobb műsorszámokból, hátha jegyet vált és megnézi az egészet. Marcel Carné Szerelmek városa című filmjében ugyanígy dolgoztak a kikiáltók. Úgy kell elképzelni, mint napjainkban a mozifilm beharangozójaként összevágott jelenteket.

Sok emlék idéződött fel benne az elmúlt nyolcvan évből, de itt és most egy réges-régi karácsonyi élmény volt a legerősebb mindegyik közül. A Népligetben laktak még. Szenteste édesanyja átküldte valamelyik szomszédhoz Gyuri öccsével, hogy meglepetésként érje őket a feldíszített karácsonyfa. Úgy hitték, valamelyik angyaltól fogják ajándékba kapni a fát. Nem sokáig bírtak a fenekükön maradni, kikéredzkedtek hógolyózni, kergették egymást, hemperegtek a hóban. Egyszer csak Gyuri megragadta a karját. Azt mondta: – Nézz oda, Laci! Az angyalka ott repül a karácsonyfánkkal!

Laci azt hitte, ez csak tréfa, hogy az öccse lerázza magáról. Tekintetét arra fordította, amerre Gyuri mutatott, és tényleg látott egy ragyogó angyalt besuhanni a házuk ablakán.

Heni már messziről integetett a jobbján Vitéz Lászlóval, a még zajló előadások félbemaradtak, mert mindenki kíváncsi volt Tucira, akit már régóta nem láttak. Ott volt a két nőimitátor, Káposztás Zsuzsi és Vödör Böske, Fleit bácsi, a vak zenebohóc, Braun bácsi, aki a Tükörvárost építette, a Dühöngő konyhát kitaláló Molnárék, a céllövöldések, Halmos bácsi és Katica néni, Skoti, a fehérbohóc, Koller Gusztáv cirkuszigazgató, az oroszlánszámmal fellépő Halbelák bácsi és még sokan.

Lehullottak róla földi-emberi életének szerepei. A színházban, a filmekben játszottak és a magánéletiek. A pesti srác, az apa, a szerető, a férj, a nagyapa, a főiskolás növendék, a rendező. „A fiú a térről”, Paál Farkas huszárkapitány, Shakespeare Színészkirályának, Gogol Nozdrjov földbirtokosának, Steinbeck Lennie-jének, Tennessee Williams Stanley Kowalskyjának, Nyirő Jézusfaragó emberének, Neil Simon „napsugár fiújának” maszkja nélkül, immáron önmaga volt, mint a többi megboldogult.

– Hát itt vagy köztünk, Laci fiam – ölelte át az édesanyja, valamit még szeretett volna mondani, de kicsordultak a könnyei a boldogságtól, hogy ezentúl az ötvenes években lerombolt Mutatványosok terén léteznek.

A népligeti vurstli megboldogult másában immáron a többi lélekkel együtt vannak. Mosolyukra angyalszárnyaik nőnek, egymásba karolásuk kikezdhetetlen hit, tekintetük lángoló ima, az isteni vándorkomédia folytatólagos volta, a szeretet bizonyossága.

Borbély László