Az akkor 82 éves Jókai Annával 2014-ben (három évvel a halála előtt) találkoztam utoljára Debrecenben (az akkor 80 éves) Vencsellei István fotóművész kiállításának megnyitóján. S újra „találkozhattam” az írónővel, hét évvel a halála után (2024. november 28-án), szintén Debrecenben, a számos értékőrző és értékhagyó kulturális és művészeti programot kínáló Partium Házban. (Ez az előadás is része volt annak a sorozatnak, melyet az Arany János Alapítvány pályázata nyomán a Magyar Művészeti Akadémia támogatott. A fővárosi Országos Széchényi Könyvtár és a Bajor Gizi Múzeum, a keszthelyi Fejér György Városi Könyvtár, a kaposvári TIT Ház után érkezett a produkció Debrecenbe, amit Balatonfüreden is bemutatnak még.)
Jókai Anna szövegeit Tallián Mariann és Lázár Balázs Artisjus-díjas színművészek telt ház előtt tolmácsolták, s az Istengyermekség című esten Antal Gábor zongoraművész saját jazz szerzeményei tették legalább négy- vagy ötszintűvé az „életbeszédet”. – Erről még külön is írok, az est után azonban önkéntelen késztetést éreztem arra, hogy a szerzői (és szerkesztői) önéletrajzi számadást követően magam is végezzek legalább egy vázlatos befogadói-emlékezői értékmustrát.
Jókai Anna prózaművészetét az irodalmi életben való jelentkezése, előbb a novellái, majd a 4447(Fejünk felől a tetőt; Tartozik és követel) című regénye óta többnyire a „spirituális realizmus” irányzatához sorolják. Ez a Tamási Áron székely-homéroszi vagy Fekete István panteista-misztikus (illetve Wass Albert transzilván gondolatot megidéző) regényeivel, elbeszéléseivel formált „tündéri” realizmushoz kapcsolja őt, sőt a modern dél-amerikai próza „mágikus” realizmusával is rokonságba állítja. A spirituális jelző azonban tovább árnyalja vagy át is minősíti a tündérit és mágikust. Mert a spirituálisban már nem egyszerűen a varázslatossága miatt megmagyarázhatatlan (természetfölöttivé váló természeti) jelenség, hanem az Istenhez-tartozás tudatában (vagy a keleti gondolkodásban a teremtő és teremtett világ egységének a fölismerésében) helyét megtaláló Én áll a középpontban. Az elbeszélés valós társadalmi és történelmi közegben – esetünkben az autobiográfiai mozzanatokat cselekménybe emelő „kiterjedésben” – zajlik, de nemcsak szélessége, hanem (drámai) mélysége és (föltisztuló) magassága is van.
Mit is mondott Jókai Anna azon a kiállításnyitón? – „A fotók jelentenek a valóságról. Életünkben van spiritualitás, amelynek alapja a létező valóság. Aki mindig csak fölfele néz, és nem látja a valóságot, a göröngyöket, a sárba tapadt emberi szenvedést, az orra fog bukni. Aki viszont azt mondja, hogy nincs előttem semmi, csak a valóság, annak fogalma sincs az életről. A valóságnak van lelke.” – Jókai Anna élet- és sorszemléletében, Isten-tudatában tehát a létező spiritualitás elválaszthatatlan a létező valóság, a hétköznapi egzisztencia jelenségeitől. A fölöttünk álló Teremtő tehát bennünk is él: az érzéseinkben és motivációinkban, a kapcsolatainkban és reakcióinkban.
A műsort szerkesztő – mintegy az epikumot poézissé emelő „szövegfotókat” komponáló – Tallián Mariann, aki egyúttal az írónőt, „Anikót” jelenítette meg, éppen ezekre a mozzanatokra, az érzésekre és motivációkra, a kapcsolatokra és reakciókra helyezte a hangsúlyt. Az önéletrajzi szövegként íródott és alapvetően monológként működő életidézés során – a valóságot korántsem megszépítő gyermekkortól, a párkapcsolatok (házasságok) érzelmi fölívelését és halkulását, a rátalálás és a veszteség dinamikáját tükröző montázselemein keresztül, a pártállamban való egyensúlyozásig és a rendszerváltozás eklektikus évtizedéig – különböző, ám egymásból növő és a másikba mindig át- és visszafonódó párbeszédek tanúi vagyunk.
Az est ismertetőjében a szereplők nyilvánvalóvá teszik, hogy az élet és a mű reprezentációjának, avagy az egymásba fűződő részleteknek az alapját az Átvilágítás című önéletrajzi regény képezi. Tükröződik azonban az emlékező monológ belső párbeszéd jellege is – ez lesz a dialógus második szintje –, hiszen nehéz különválasztani az emlék újraélését, a hiányok kitöltését és a reflexió során történő új valóságteremtést. S Lázár Balázs nemcsak a másik (az emlékező, a reflektáló, a korrigáló vagy a kiegészítő) Ént jeleníti meg, hanem az írónő életében meghatározó szerepet játszó férfiakat is, máskor az éppen aktuális „társadalmi valóság” sugárzik át vele, vagy egyszerre mindegyik. Lázár többszólamú hangja – a szerepjátszó versektől és lírai szövegektől egészen a kiszólásokig, a feleselő egymásmellettiségükkel expresszív abszurditást teremtő közmondásokig –, illetve változatosan életre keltett attitűdje nemcsak modulálja, hanem dinamizálja is az előadást, megjelenítve a harmadik dialógusszintet.

Az emlékező helyzet alapvetően statikus, az „elbeszélő” nő mellett ezért fontos a „viselkedő” férfi szerepe. S mivel kevés a fizikai mozgás, roppant (a dialógus-viszonyt, a viszonyulást erősítő) súlya van mindegyiknek: minden fel- vagy megállásnak, előre- és hátralépésnek, forgásnak, figyelve arra is, hogy a fizikai jelenlétről mikor ne vegyen tudomást a néző, s hogy a fizikai mikor változzék át lelki jelenlétté. Finoman adagolja az estkompozíció a zenét is: Antal Gábor, ha kell, atmoszférát teremt a szöveg köré, ha kell, kiemel onnan, máskor Kodálytól a Philip Glass- vagy Arvo Pärt-féle repetitív zenei univerzumig terjedő skálán értelmezi zenévé a hétköznapi élettörténéseket. S ez az említett dialógusjáték negyedik szintje.

Megteremtődik végül egy ötödik szint is, melyet a „megfigyelő megfigyelésének” (amit szintén megfigyelnek) klasszikus értelmezésváltásával jellemezhetünk, s amit az Átvilágítás szerzői cím sugall – de ami az Istengyermekség előadáscímben spirituális párbeszéddé válik az önértelmező Én és a bizonyosságot vagy titkot egyaránt rejtő Ég között.

Vitéz Ferenc