Haklik Norbert írása Juhász Tibor Salgó blues című kötetéről

Juhász Tibor Salgó blues című, első prózakötetének (a szerző Ez nem az a környék című debütálása verseskönyv volt) örvendetesen gazdag recepciója Tar Sándort éppoly gyakran emlegeti, mint Bodor Ádámot. Az, hogy Juhász kapcsán egyszerre jut az olvasó eszébe szociografikus prózánk emblematikus alakja, valamint a közép-európai mágikus realizmus hazai kiválósága, már önmagában is sejteti, hogy a Salgó blues több mint szokványos szociopróza, s hogy itt nem a nyomorpornó-hullám meglovaglása történik a korszellem jegyében. Ugyanis Juhász kötetében, akárcsak az ózdi születésű Antal Balázs Le című novellagyűjteményében, nyilvánvalóan olyasvalaki beszél, aki belülről ismeri a prózája tárgyául választott világot – szemben azzal, amikor némelyek a fővárosi középosztály kényelmét ideiglenesen hátrahagyva „mennek le“ Borsodba, vagy Nógrádba, hogy aztán csupán tárgyi tévedésektől hemzsegő, a bemutatni vágyott közeg bennfentes ismeretének hiányától ordító – még ha oly őszinte jóindulattól is táplált – szociálisérzékenység-fitogtatásra teljen csupán a vállalkozásból.

Juhásznak el lehet hinni, hogy tudja, miről beszél. Többek között azért, mert narrátora maga is a történet része – a bemutatott közeg természetes a számára, ezért nem fecsérel szót a környezet bemutatására, nem kínál az olvasónak részletes helyszínrajzot, amely elkerülhetetlenül kiemelné, – következésképp eltávolítaná – az elbeszélőt az ábrázolt miliőből. A Salgó blues Kék Acéljáról elég a nevét tudnunk, meg azt, hogy Puskás Öcsi posztere szemléli faláról a törzsközönséget – a kocsma küllemének részleteinél ugyanis jóval fontosabb a benne zajló eseményekből, az ott hallott történetfoszlányokból kirajzolódó big picture. A picture szó itt másodlagos, „mozifilm“ jelentésében is értendő, az alig nyolcvan oldalas kötetben szereplő tizennégy kispróza legtöbbje ugyanis olyan, mint egy minimalista filmetűd, amelyben a tényleges cselekménynél jóval fontosabb az, ami nem történik meg, vagy amiről csak beszélnek a szereplők. A kötetben szereplő novellák legdinamikusabbika a Kés nélküli böllérek című, második darab, amely azonban kronológiailag kilóg a sorból, lévén, hogy előtörténete a többi szövegnek: azt beszéli el, hogyan ismerkedett meg a narrátor, valószínűsíthetően évekkel a történetek „fősodra“ előtt a kötet egyik visszatérő szereplőjével, Márkkal. Az előidejűség egyedül ebben a novellában markáns, a többi darab alkalmasint egymással felcserélhető. Mintha az előtörténethez képest a jelenben lelassult volna az idő, és eltűntek volna a nagy, drámai elbeszélések – már ha a suhancokat a diszkóból kidobató lófarkas fickó megveretésének terve annak tekinthető. A többi novella némelyikében az lesz a központi elemmé, ami végül nem, vagy nem az elvárásoknak megfelelően történik meg – lásd Az iráni hercegnőben az egzotikus történet és a mögötte rejlő rögvalóság tragikomikus ellentmondását, vagy a Magyar Velence meg nem történt tragédiájának történetét, amely akár a mágikus realizmus travesztiájaként is olvasható, s így inkább áll közelebb Juan Gábriel Vásquez A bámészkodók című novellájához, mint Máquez műveihez: „Egyszer valaki belefulladt a piactér közepén éktelenkedő ingoványba, legalábbis így mesélte Béla. A lakók a kiabálásra figyeltek fel, de nagy volt a köd, hiába erőltették a szemüket, nem látták a haldoklót. Ott különösen nagy volt a sár, mert esőzések idején a Salgó is kiöntött. Másnap a város vezetősége kivezényelte a munka nélküli bányászokat, hogy keressék meg a holttestet. Állítólag Budapestről is hívtak búvárokat, de ők sem találtak semmit. Nyáron néhány önkéntes felásta az egészet, de a vállalkozó szelleműek csak piásüvegeket találtak. Biztosan részeg lehetett az illető. A lakosság el is fogadta az elméletet, miszerint nem halt meg senki, csak egy ijedt ember kiabálását hallották azon az estén.“ Nesze neked, kisközösségi mitológia.

S ha már a mitológiánál tartunk, az nem hiányzik teljesen a kötet teremtette világból. Azonban – bár igény, mint a fentebb idézett novella is példázza, volna rá – nem drámai, emblematikus közösségi élményekben manifesztálódik, hanem inkább egy-egy különc, vagy éppen nagyon is tipikus figurában, valamint a köré szerveződő, feltevésekből és pletykabeszédből kibontakozó történetekben testesül meg. E degradált mitológia emblematikus figurái visszatérő szereplői a novelláknak, akár a verekedős suhancból pitiáner seftessé érő Márk, a nagybeteg feleségét ápoló Feri, vagy éppen Rakonczai doktor alakja, akiről latin-amerikai szappanoperába illő történetek keringenek a városban, ésszerű magyarázatot szolgáltatandó arra, hogy az orvos miért jótékonykodott a Cigánydombon oly előszeretettel.

A fentiekből remélhetőleg egyértelműen kisejlik, hogy Juhász Salgó bluesa a bemutatott mikrovilág behatároltsága ellenére is többszólamú kötet. Akad a könyvben majdnem klasszikus novella, amely drámai epizódokból, fokozatosan építi fel a feszültséget a meg nem történő végkifejletig, s amelyben a narrátor többé-kevésbé tevékeny résztvevője a történetnek, az ellenpólust pedig a 171102_022.mp3 képviseli, ahol nem csupán a szöveg határait kijelölő idézőjelek, hanem a fájlnevet idéző cím is azt suggalja, nettó reáliával, változtatások nélkül közreadott, felvett interjúanyaggal van dolgunk. Vagy legalábbis annak imitációjával. A Salgó blues dokumentarista jellegét ugyanis visszamenőleg is megkérdőjelezi a kötetzáró, Helytörténet című darab, amely a tizennégy novella közül egyetlenként helyezi nyilvánvalóan írói, ráadásul fikciós írói szerepbe az elbeszélőt. Ebben a darabban a narrátor képzel el egy fiktív élettörténetet egy bizarrul öltözött nő köré, hogy végül a novella az egész kötet metaszövegévé váljon: „Elég lenne csak egyetlen napját leírni, a mait, reggeltől mostanáig. Azzal indítani, hogy ül ez a nő, Vica, a buszállomás várótermében, alszik, aztán felkel, és egy zöld bársonyinget talál maga mellett. Vagy teljesen máshogy az egészet, békét hagyni neki, és az utcáról, a Kék Acélról, az állandó vendégekről írni. Nem Vica lesz a főszereplő, de, akárcsak Ágyas Jani, Pali vagy Barna, ott lesz ő is a háttérben. Mint mindannyian, ő is modellt ül nekem.”

Bár a kötetet szemléző recenzensek között akadt olyan is, aki a narrátori pozíció elbizonytalanítását a könyv gyengeségeként értelmezte, ez talán inkább csak emel a Salgó blues értékén. Eltávolítja a kötetkoncepciót a vegytiszta, szociografikus prózától, és a tényalapú fikciós irodalom felé közelíti azt – egyértelműen jelezve, hogy Juhász Tibor személyében olyan prózaírónk lépett színre, aki nem csupán a művei tárgyául választott valóságszeletről bír alapos tudással, de a „mit” mellett a „hogyan”-ra is odafigyel.

(Scolar, 2018)