Szemelvények Kiss Benedek versválogatásából

Késő-indián-nyár

Gesztenye gurul, mint a

nevetés:

puttó-hasát

csiklandozza a fény.

Levelek cseppje

sárgáll, mint a méz.

Darazsak

dongnak

rakott venyigén.

Szüreti idő,

késő-indián-nyár.

Ha ki most nem szed,

bort másnál iszik.

Méz hulló cseppje –

akácfalevél

sárgáll.

Langy sugár: tarts meg,

tarts ki tavaszig!

Tengerek hava szakad ránk

nemsokára,

jég-fog őröl majd,

zabál a fehér.

De most még

késő-indián-nyár van.

Darazsak

dongnak

rakott venyigén.

S gesztenye gurul, mint a nevetés.

Isten szőlője

Szőlővel álmodom éjjelente.

Uram, ez csak Tőled lehet.

Így szeret,

aki szeret.

Te nem vagy ott, csak a fák,

a tőkék.

Mindig rakottak,

bár

megraboltak.

Lehet, hogy nem is enyém,

de hagytak rajta fürtöt.

Megcsócsált fürtök

mustjában

fürdök.

És olyan édes, s az egész életet

visszaadja.

Mintha kibomlik újból

a barka.

S olyan is van, hogy a must elcsorog.

Olyankor enyém a szőlő.

És boldogtalan vagyok.

Járom a határt,

mezsgyéken járok, s ámulok.

Téged nem látlak.

Maradj is

szent titok.

Ha majd végső stációm után is

szőlőkaró magaslik,

hiszem – Istenem,

eljutok addig a partig,

ahol a legszebb szőlővessző

hajlik.

Koccintás üres üveggel

Összegyűlt bennem az este,

mint seprő a hordó alján.

Messze van minden, messze,

s a hold ma rózsa-halvány.

Mit is remélek, félvén

a biztatást is, a sugarat?

E világ nem oly nagy élmény,

alja a számban marad.

Koccintok üres üveggel,

megrezdül a fán a lomb.

Sün zörren tüskés törekben,

macskatányérhoz oson.

S én mire várok, miért nem

csattantom szét poharam?

Virrasztok mint őrszem, ébren

bár talán megadtam már magam.

(Parnasszus Könyvek, 2020)