Liptay Katalin rádiós újságíró. Hangját a Kossuth és a Bartók Rádió állandó hallgatói évtizedekig jól ismerték, arcát talán kevésbé, bár régebben a tv-ben is gyakran szerepelt. A Riporter kerestetik tévés vetélkedőn tűnt fel a ’70-es évek közepén. Aztán a Magyar Rádió munkatársa lett, majd a Magyar Katolikus Rádióé. Ötven éve készít irodalmi, kulturális műsorokat az egykori magyar–angol szakos bölcsészhallgató. Nagy zenebarát, és szeret kertészkedni, főzni. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

KkF: „Igazából már kamaszkoromtól a kulturális újságírói, irodalmi szerkesztői hivatás iránt vonzódtam, bár egy ideig színészi-előadóművészi ambícióim is voltak. (Ez valószínűleg minden szép beszédű versmondó embert megkísért.) Végül irodalmár alapképzettségem és a szereplési vágy együttes mozgató erejének, valamint a szerencsének köszönhetően 24 éves koromban rádiós lettem.” – 1974-től már a Magyar Rádió irodalmi osztályának szerkesztő-riportere. (Én, friss műszaki diplomával a kezemben akkoriban mondhattam elképedt szüleimnek, hogy a Rádióba én akár takarítani is elmennék.) Hogyan képzeljük el a kezdőéveket? Milyen feladatokat kapott, kik pásztorolták, voltak-e rádiós példaképei?

LK: A Magyar Rádió személyzeti vezetője a Riporter kerestetik középdöntőjén figyelt fel rám. A döntőbe már nem kerültem be, ennek is sajátos története van, de nem érdemes felidézni, olyan régen volt, és végül nem akadályozta meg a rádiós karrieremet. Először bemondói meghallgatásra hívtak be, ott is alkalmasnak találtattam, de értesültem róla, hogy szerkesztő-gyakornokot keres az Irodalmi Osztály. Ez jobban megfelelt az ambícióimnak, és merészen odamentem egy „állásinterjúra”. (Akkor még nem így nevezték.) Két alapos beszélgetés után (Lajta Kálmán és Dorogi Zsigmond vezették akkor az osztályt) felvettek gyakornoknak, de már fél év után véglegesítették munkaszerződésemet. Szinte azonnal bedobtak a mélyvízbe, ám ezt nem bántam. Pár hét akklimatizálódás, a kézi, szalagos vágás megtanulása után kaptam egy műsort, amit már én szerkeszthettem és vezethettem. Irodalmi Évfordulónaptár volt a címe. Örömmel hívtam beszélgetésre a kedves bölcsészkari tanáraimat, mestereimet, akiktől sokat tanultam. Németh G. Béla, Török Endre, Kósa László, Szávai János, Kodolányi Gyula és más jeles irodalmárok ültek mikrofonom elé. Hamarosan élő adásba is kerülhettem, ez volt a Könyvről könyvért, ami évtizedekig élt a Ki nyer ma? zenei vetélkedő mellett – sok olvasó örömére. Rádiós mestereim, akik fogták a kezemet, tanítgattak, befogadtak a közösségbe: Albert Zsuzsa és Kulcsár Katalin. Hála Istennek, mindketten köztünk vannak még magas korban. A többi kollégával is hamar jó kapcsolatot építettünk. Nem sorolom őket, mert nagyon hosszú lenne a névsor. A jó viszony titka az lehetett, hogy nem tartottuk riválisnak a másikat, mindenkinek megvolt a területe, a vonzáskörzete, inkább segítettük, mint gáncsoltuk egymást. Ez a mai korban már nem egészen így van. Visszatekintve: a két legfontosabb és legemlékezetesebb műsor, amelyeknek egyik „frontembere” lehettem: a Társalgó és az Irodalmi újság. Ezek a műsorok hosszú ideig, évekig, sőt évtizedekig futottak az irodalom és művészet kedvelőinek örömére. Rengeteg levelet, telefont kaptunk a műsorainkra, igyekeztünk válaszolni a megkeresésekre, de sajnos nem mindig sikerült.

KkF: A „könyvvé maradandósult műsor”, ahogy Nemeskürty István emlegette, 1985-ben könyv formájában is megjelent az RTV-Minerva kiadásában a Gondolat Kiadónál A magyar művelődés századai címmel. Antikváriumokban kapható még, de a Google Könyvek sorozatban, a neten is olvasható az első három fejezete (a másolás közben sorok maradtak ki, de kedvcsinálónak feltétlen megfelel). A kötet bevezetőjében Nemeskürty tanár úr vetette papírra a következőket: „Erasmus óta szokás, hogy az írók fontos kérdéseket párbeszédes formában tárnak olvasóik elé. …Napjainkban ez a beszélgető ismeretterjesztés kihalófélben van. Vannak ugyan viták… [de] amelyekben a diskuráló felek egyetértve fejezik ki gondolataikat – ki-ki a maga szakismeretei alapján –, egyre inkább hiányoznak.” Milyen hangulat uralkodott a stúdióban? Élő adások voltak? S ha nem, akkor hosszúra nyúltak a felvételek? Maradtak ki fontos részletek?

LK: Ma már normálisnak tekinthető, tényekre alapozó, higgadt viták is alig vannak, a másik támadása, ócsárlása folyik sokszor, ha egyáltalán leülnek egymással. Ha most kellene véleményt alkotnia, nem is tudom, mit mondana Nemeskürty István. A magyar művelődés századai-sorozat részei nem élő adások voltak, a felvett anyagot vágni, tömöríteni kellett, ez az én feladatom volt. A stúdióban általában remek hangulat uralkodott, mert a meghívott tudósok természetesen, közérthetően, sokszor humorral, élvezetesen osztották meg nagy tudásukat a rádióhallgatókkal. És egymással is szívesen beszélgettek, akkor még nem volt olyan megosztott és ellenséges az értelmiség, mint ma. Igyekeztünk azért nem kilométer hosszúságú beszélgetéseket folytatni, hogy ne kelljen túl sokat kivágni és ezáltal esetleg fontos részeket elveszíteni. A bakikat, nyögéseket, ismétléseket, üresjáratokat (ilyenek ritkán fordultak elő) természetesen ki kellett vágni, erre való a szerkesztő. Szerencsés körülmény, hogy a vendégek nem csupán kiváló szakemberek voltak, de jó előadók is. A rétori képesség korábban követelmény volt az egyetemi oktatóknál, a sokat előadó tudósoknál. Ma már ez is másképpen van.

KkF: Nyugdíjazása (2015) óta a Magyar Katolikus Rádió külső munkatársa, a Koszorúk című, kezdetben havonta, később kéthetente jelentkező adás szerkesztője és riportere. Milyen új feladatok várták az új adóban?

LK: A feladataim nem voltak igazán újak. Azt csinálom továbbra is, amihez értek, amit szeretek. A Koszorúk hasonlít a legelső Magyar Rádiós műsorom: az Irodalmi Évfordulónaptár jellegéhez. Évfordulók vagy megjelent könyvek, aktuális események kapcsán klasszikusok életét, életművét, ma is érvényes üzenetét idézzük meg szakember vendégeimmel, máskor jeles kortárs művészekkel, írókkal, olykor példaadó civilekkel készülnek a portrébeszélgetések. Csaknem ötvenéves rutinnal sem ülök le soha készületlenül beszélgetni, és a befektetett munka meghozza a gyümölcsét. Minden igazi emberi találkozás, hiteles beszélgetés okulni- és tanulnivalót hoz az életembe, ugyanakkor élvezetet, önmegvalósítást is jelent.

KkF: „Albert Zsuzsa legendás könyvei kordokumentumok és irodalomtörténeti csemegék, de legfőbb értékük abban rejlik, hogy hűen mutatják azt az értékrendet, amelyben a szellem, a műveltség, a tehetség és az emberi tisztesség még együtt jártak. Mai életünkben kevés a megbízható tájékozódási pont.” – írja egy könyvszemlében a Confessió 2018/3-as számában. Ön, mint azt korábban már említettük, beszélgetett kis hazánk pallérozott elméivel, művészeivel: példaképeinkkel. S mi van ma? – hallom egyre magam körül a szkeptikusokat. „Fordítsuk, hű, de remek – Cseh-Bereményivel – feje tetejéről a talpára”. Ne azt kérdezzük, hogy vannak-e az újabb generációk ifjai között is ikonikus, példaképi szerepre méltó fiatalok, hanem azt, hogy vannak-e olyanok, akik képesek kiválasztani, helyzetbe hozni, elénk állítani őket? És mit tettünk mi, felneveltük-e gyermekeinket, unokáinkat olyanokká, akik a hétköznapok, netán sorsdöntő pillanatok nagyjaivá válhatnak?

LK: Örülök, hogy ezt a recenziót említi és Albert Zsuzsát hozta szóba. Ő – ahogy már említettem – egyik rádiós mesterem volt. Nem csupán kiváló szerkesztő-riporter volt, költőként és irodalomtörténészként is jegyzett értékteremtő. Végzett magyar szakos bölcsészként az ötvenes években került a Rádióba. Azok bizony nehéz idők voltak. De ő és társai becsülettel helyt álltak, mindig az értéket tartották szem előtt, dolgoztatták például a feketelistán lévő, újholdas Nemes Nagy Ágnest, Lengyel Balázst, Mándy Ivánt, Pilinszky Jánost és másokat. Legendás kolléganőm Zrínyiről szóló műsora ihlette Kodály Zoltánt Ne bántsd a magyart! kórusművének megírására. Albert Zsuzsa volt közülünk talán az utolsó, akinek még érdemes volt könyvsorozatba mentenie a beszélgetéseit, ez lett a Legendás irodalom számos kötete. Ami a tulajdonképpeni kérdését illeti: lehetséges, hogy nem tettünk eleget a gyermekeinkért, unokáinkért. Vagy nem csináltuk elég jól. Vagy a világ, az élet változott meg annyira, hogy a múlt ismeretét, hagyományos értékeit kevéssé vagy egyáltalán nem becsülik a gyerekek, az unokák. Pedig mi igyekeztünk úgy nevelni őket, de nem igazán sikerült. Ritka ma az olyan család, ahol politikai-történelmi-társadalmi-művészeti kérdésekben egyetértenek a szülőkkel, nagyszülőkkel az utódok. Steigerwald Krisztián generációkutató könyveiből mégis azt olvasom ki, hogy a fiatalok nem rosszabbak, csak mások, mint mi. Sok tehetséges és jószándékú gyerek létezik, a tanulmányi és a szakmai versenyek is ezt tanúsítják. Természetesen az említett fiatalok az ifjúság „krémjét” alkotják, a nagy átlagra mindez egyáltalán nem jellemző. De nincs más lehetőség és esély, próbálkozni kell a kommunikációval. Átadni, amit lehet. Csak legyen, aki át is veszi.

KkF: Korát nem említve elárulom, hogy kerek évfordulón köszönthették a nyárelőn. Hogy érzi magát? Hogy telnek a hétköznapok? Bizonyára van még terve, elképzelése, ami megvalósításra vár. Elárulna ezek közül néhányat?

LK: Koromat nem restellem, 75 éves lettem. Barátaim szerint ugyan letagadhatnék jó néhány évet nyugodtan, de tudom, amit tudok. Talán szerencsés alkat vagyok, és ügyelek is a kinézetemre, az ápoltságra. De be kell vallanom, hogy nehezen tűröm az időskort és ennek tüneteit. A test kopik, fárad, nyűglődik. A lélek kicsit tovább marad fiatal, amíg érdeklődés, kíváncsiság van bennünk a világ és emberei, dolgai iránt. …Kortársaimnak azt mondhatom: mindennek örülni kell, aminek lehet! A napsütésnek, egy csokor virágnak, egy ízletes vacsorának, még inkább egy jó könyvnek vagy egy gyönyörű zenének. Az ima, elmélkedés, meditáció sem árthat – ki-ki azt választhatja, amiben hisz, ami neki megfelel. Mi nagyon sokat járunk hangversenyre, a Zeneakadémia és a Művészetek palotája szinte második otthonunk. Idén a nyarunk is jól sikerült. Jártunk Németországban, ahol a testvérem él, oda ment férjhez a hetvenes évek közepén. Ez a Németország már nem az, ami akkor volt, amikor Eszter kiment, de ők egy kis faluban laknak, ott még nem tette tönkre a hétköznapi életet a migráció és a terrorizmus. A nyár végén pedig – baráti javaslatra – az albán tengerparton, Durresben töltöttünk egy jó hetet, gyönyörű vidéken. Homokos part, 25 fokos tengervíz, szikrázó napsütés, kék ég, fantasztikus halak és tengeri herkentyűk, mindenkinek csak ajánlani tudom. Egyelőre még sokkal olcsóbb, mint a francia vagy az olasz változat.
Kedves Ferenc, Maga biztosan arra gondolt e kérdéssel, hogy nagyszabású alkotói terveket fogok felvázolni a jövőre nézve. Én azonban tulajdonképpen csak azt szeretném tovább csinálni, amit eddig. Azon a színvonalon, ahogy tőlem megszokták a hallgatók. Remélem, ez menni fog még egy darabig. És azt is nagyon remélem, hogy megérzem majd, mikor kell abbahagyni és átadni a mikrofont másoknak. Ez nem könnyű célkitűzés, remélem, hogy a családtagjaim és a barátaim segítenek, ha már ők (is) úgy látják…