Illyés Gyula, aki a két világháború közötti népi mozgalommal indult, több madaras költeményt jegyez, bár közel sem annyit, mint az újnépiesség egyszemélyes, költői „előőrsének” számító Erdélyi József. Illyést versre ihlették a rigók (Egy rigóra), a fecskék (Fecskék) és a cinegék (Cinegemadár), de írt vadludakról (Vadludak), kacsákról (Kacsák a tavon) vagy varjakról (Varjak) is, hogy a fülemüléről (Fülemülék) már ne is beszéljünk!
A Vadludakat a több költő által megénekelt V-alakú vonulás ihlette meg: „Kezdik az égen mértanukat újból / a vadludak: / illesztik hegyes szögbe lengve úszó / vonalukat.” A Fecskék címűt az elhagyott szobába fészkelő madárpár: „Milyen természetesen, szelíden / lakta a kitört ablakú szobát / az a fecskecsalád”. A Fülemülék pedig egy esős tavaszt örökít meg, melyben a folytonos záporok miatt alig jutottak szóhoz, azaz dalhoz a fülemülék: „Esik, szemerkél, / szemetel, ömöl már két hete, / itt az idő rá, mégse szól a / fülemüle.”
Gerlés-galambos verse két fontosabb akad. Az egyik a Kalicka című, a másik A költő s a galamb. Ez utóbbi dióhéjban arról „szól”, hogy Illyés meglőtt egy galambot, mely továbbrepült, de olyan vádlón tekintett rá vissza, hogy azóta sem kecmergett ki a bűntudatból.
A Kalickában, írásom voltaképpeni tárgyában egy csőszház ereszére akasztott kalitkában éldegélő „örvösfiról” számol be: „Külön kis ház az a kalit, / benne egy örvösfi lakik”. Kiderül a sorokból, hogy fontos házikedvence a családnak: „A gazda, a felesége / azt nézi meg hazatérve, / az a jószág. Süldő lányuk / annak tölt egy pici vályut.” Illyést a gondoskodó szeretet nem hatja meg túlságosan (egyébként sem egy érzelmes költőről beszélünk), inkább a madár rabságára koncentrál. Addig-addig teszi ezt, amíg a gerle a szegények rabságának jelképévé válik.
Engem leginkább az gondolkoztatott el e költeménnyel kapcsolatosan, hogy milyen madár lehet ez a nem egészen pontosan meghatározott örvösfi? A legkézenfekvőbb válasz az örvös galamb (Columba palumbus)lenne. De ha így állna a helyzet, akkor egy kis túlzással leszakadt volna az eresz, mert a legtermetesebb galambfélénkről van szó, melynek kalitkában való tartása csak nagyon nagy fantáziával és nagyon kicsi állatismerettel lenne elképzelhető. Egyébként az örvös galambnak valóban van örve, csak fehér.
Én már eleve inkább balkáni gerlére (Streptopelia decaocto) gyanakodtam, és ebben csak megerősített Erdélyi József verse, a Téli látvány, melyben a költő balkáni gerlékről ír, mégis örvös galambnak titulálja őkelmüket: „hogy télen is tetvészkednek / az örvös galambok, / akiket én látva ilyen / téli verset mondok.” Honnan lehetünk biztosak benne, hogy mégis balkáni gerlékről van szó? A leírásból ez egészen konkrétan kiderül: „fekete örv a nyakukon, / fekete jegygyűrű, / jó, hogy szürke tollbundájuk / pelyhe olyan sűrű.” A balkáni gerléknek van szürke tolluk és fekete nyakgyűrűjük. (Erdélyi, ez a mára eléggé elfeledett költő egyébként elkövetett egy súlyos ideológiai eltévelyedést, de tettét a második világháború után megbánta, s látványosan levezekelte.)
Más is szól amellett, hogy Illyésnél örvös galamb helyett balkáni gerle ül a kalitban: az a meglepő tény, hogy akármilyen hihetetlen, de a balkáni gerle nem őshonos madarunk, hanem a Balkánról vándorolt ide nem is olyan régen, az 1930-as években. Nagyjából tehát ugyanabban a korszakban, amelyben az Illyés-vers született. Azt meg Váci Mihály A zsezse-madár című prózájából tudom, hogy a második világháború előtti időben a balkáni gerle kedvelt kalitkamadárnak számított egzotikussága, ritkasága miatt, melynek ára a kanáriéval vetekedett, és így a háznép gondoskodása duplán is érthető.
A kacagó gerle (Streptopelia risoria) nyakán is van örv, de „ő” meg azért nem lehetett a vers hőse, mert nálunk nem őshonos, és díszmadárként való tartása csak később jött divatba.
Mivel mindkét vers örvös galambnak nevezi a balkáni gerlét, arra a következtetésre juthatunk, hogy a „népnyelvben” akadt akkoriban egy kis fogalmi zavar, amelynek eredményeképpen két különböző galambfélét egy kalap alá vettek még kiváló költőink is.
Annak ellenére, hogy Erdélyi és Illyés egy irodalmi táborból indultak, nem éltek olyan békességben egymással, mint a galambok, és hogy ez így esett, az visszatekintve inkább Erdélyi számlájára írható, aki úgy érezte, Illyés kitúrta őt a Nyugat folyóiratból.
Hogy egy kis személyes megjegyzéssel zárjam, elmondom, hogy balkáni gerléket én is tartottam még boldogult, vidéki gyermekkoromban.

Acsai Roland