Pál Andrea Bernadett írása Jámbor Zoltán A történelmet emberek írják című posztumusz kötetéről

Jámbor Zoltán 1928. február 7-én született Makón, gimnáziumi tanulmányait Beregszászon végezte, ahol érettségit tett, majd 1946–1949 között a Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi karának hallgatója volt, de diplomát nem szerezhetett. 1949-ben letartóztatták, első fokon 7 év kényszermunkára, másodfokon pedig 5 év fogházra ítélték. Szabadlábra helyezését követően kezdetben segédmunkásként, később pedig szakmunkásként dolgozott. A rendszerváltást követően csatlakozott a Politikai Foglyok Országos Szövetségéhez, amelynek elnöke lett. 1996-ban a Keresztény Értelmiségiek makói szervezete által kiadott emlékkönyvbe készített interjúkat. Utolsó éveiben földműveléssel foglalkozott. 2019-es halálát követően felesége, Jámborné Balogh Tünde József Attila-díjas írónő összegyűjtötte férje leveleit, naplójegyzékeit, verseit és interjúit egy gyönyörű, szépirodalmi igényű kötet formájában, amely A történelmet emberek írják címen jelent meg 2024-ben.

Jámbor Zoltán írásai – amelyek elsősorban nem a közlés szándékával születtek – életrajzként is tekinthetők, hisz napló- és levéltöredékeiből átfogó képet kaphatunk a szerző életeseményeiről, gondolatairól, érzéseiről, az őt foglalkoztató filozófiai, lételméleti kérdésekről. Ráadásul a fiatalabb generáció felé is képes kaput nyitni, hisz a szövegek egy részét kamaszként, később pedig egyetemistaként írta. A napi feljegyzések között olvasható több, egymásnak gyökeresen ellentmondó bejegyzés: egyikben hazájához hű katona szólal meg, aki a frontra kívánkozik, másikban koraérett, reményvesztett „öregember”, aki inkább csak halni szeretne, a következőben pedig egy elveszett kamasz, aki álmokat dédelget arról, hogy egyszer író és diplomata lesz; útkereső a lehetőségek szűkre szabott labirintusában, míg végül lemond diplomata terveiről, s orvosnak tanul. Legtöbbször mégis inkább a nehéz idők szegénysége tűnik fel szövegeiben. Egy alkalommal arról számol be, hogy az oroszok fenyegetést jelentenek, ezért kénytelenek ismét máshová költözni. Apja Budapestet javasolja, ám Jámbor Zoltán nem akar a fővárosba menni, mert – bevallása szerint – Pest harctér lesz. Riadt sorait olvasva bizonyára minden ember képes azonosulni a gondtalan gyermekkort feladni kényszerülő fiatal felnőttel, akinek nincs más lehetősége, csak mindent maga mögött hagyva menetelni előre az életben maradásért.

A Heti Magyarország a Haza és Haladás Alapítvánnyal közösen kiírt, Anyák a történelemben című pályázatán Jámbor Zoltán egy műve díjat nyert. Anyám félelmei című írásában a szerző édesanyjának állít emléket, megeleveníti egy kitartó nő alakját, aki a háború viszontagságai közepette is tanúságot tesz emberszeretetéről, gyermekei iránti odaadó gondoskodásáról. Viselkedése egyfajta tükör a világ felé, az író rajta keresztül láttatja, sőt olykor csak sejteti a közelgő borzalmakat. Jámbor Zoltán finom érzékiséggel beszél szüleiről, akik magukon hordozva az előző háború terheit, rettegve néztek szembe a következővel, amelyet a gyermek nem érthetett. Számára az a szó, hogy „háború”, távolinak és elérhetetlennek tűnt, ő csupán résztvevője és elszenvedője volt a rengeteg költözésnek, a szűkös időknek, amikor csupán némi dióbél volt az esti betevő. Elmeséli, hogyan reszketett édesanyja a hideg pincepadlón fekve, amikor szovjet katonák törtek be hozzájuk, s hogyan fogadta zokogva fogságból hazatérő fiát.

„A háború folyt, lassan az ablakunk alá ért, 1945 februárja volt. Anyám már a békére gondolt, és fölösleges pénzéből konyhai felszereléseket vásárolt, amit ugyan soha nem vittünk haza, de akkor az állandóság érzését keltette benne. […] Ástunk nagyobb gödröket is gyűrűben a város körül, amiknek a történelmet kellett volna megállítani. Sokszor ásós-lapátos ember birkózott a faggyal és a jeges széllel és ásta a tankcsapdát. Fent az árok szélén a front elől idehúzódott tisztek szónokoltak igen hűségesen. Keményen dolgoztunk a barátommal, mert jó sportnak találtuk. A gödör fenekéről a földet úgy hat-nyolc méterre kellett feldobni. Jött arra a szónokló felügyelet, és valamit leszólt a gödörbe, amit kamasz önérzetünk nem tudott válasz nélkül hagyni. Egyszerre dobtuk föl a földet a lapáttal, és el is találtuk elég rendesen. (Anyám félelmei – Meleg ősz volt 1945. október 15-én)”

Jámbor Zoltán az ezredforduló után lírával is foglalkozott, amelyek közül néhány belekerült munkásságát összefoglaló kötetébe. Versei elégikus hangulatúak, elsődleges témái az elmúlás, öregedés, számvetés. Visszagondol elvesztegetett fiatalkorára, amelyet a változó politikai, társadalmi helyzet, háborús idők és börtönévek elvettek tőle. Mégis minden megpróbáltatás ellenére képes volt emberhű maradni, tisztelettel és alázattal beszélni szenvedésről, fogságról, igazságtalanságról.

A kötet képes melléklettel zárul, amiben családi fotók, dokumentumok, kéziratok egyaránt fellelhetők, segítségül szolgálnak a mű mélyebb megértéséhez.

(Orpheusz Kiadó, 2024)