Részlet Iva Pekárková regényéből

Harmadik fejezet

(TÚLÉLÉS)

Majdnem három óra volt, amikor Jindriska elindult otthonról, és néhány műanyag tejespalackkal (a kis José meglepően sok tejet fogyasztott) dél felé vette az irányt a C sugárúton. Az East Village lakói helyi szelektív hulladékgyűjtőhelyet hoztak itt létre, közvetlenül az üres telek mellett, amely most – amíg valaki nem kezd rajta építkezni – tele volt az óriási szobrokkal, amelyeket – Glória szerint – a Rivington iskola happeningjein alkottak. Rozsdás bádoglemezek, rudak és csövek, konzervdobozok, konzolok, biciklironcsok, kibelezett mosógépek, televíziók és fagyasztóládák, bizarr, összecsavarodott autókipufogók – mindezt az ócskavasat valaki minden különösebb rendszer nélkül óriási szörnyetegekké forrasztotta össze, amelyek ott magasodtak a parcellán az autócsontvázak, a téglafal maradékai és a frissen zöldellő gyom között, telefujkálva ezüstszürke graffitikkel, amelyek kiszáradt festéke a rozsdával együtt úgy pergett le róluk, mint a halpikkelyek, és lassacskán egészen belepte a téglatörmeléket és a gyomot. Szeles napokon az egész szoborcsoport ijesztően zörgött és nyikorgott, éjszaka pedig mozdulatlan, bizarr árnyékokat vetett a Negyedik utcára, amelyek megkövesedett óriásnövények árnyékaira hasonlítottak.

Jindriska felemelte a PLASTIC MILK CONTAINERS feliratú konténer fedelét, és már majdnem beledobta a fent említett palackokat, amikor a konténerből kinyúlt egy szürke kéz. A fénysugár egy összetapadt őszes fehér bajuszt viselő arcot világított meg. – Van egy kis aprója, miss? – szólalt meg az arc.

Jindriska hátrált fél lépést, de nem ijedt meg nagyon. Higgadtan nyugtázta, hogy lassan kezdi megszokni a kontinenst. Az efféle meglepetésre még egy évvel ezelőtt is méltatlan hangokkal reagált volna, amelyeket csak nehezen lehet megkülönböztetni a tyúk kotkodácsolásától.

– Te vagy az, Randy? – mondta, elengedte, amit a kezében tartott, és beletúrt a zsebébe.

Randy köszönettel elfogadta az ötvencentest. Felegyenesedett, lerázott magáról néhány összenyomott műanyag palackot, és a naptól hunyorogva nekilátott, hogy kimásszon a konténerből. – Az emberek folyton bedobálnak ide valamit. Állandóan. Pont a fejemre!

– Sajnálom. De tudod, ez a konténer tulajdonképpen arra való, hogy…

– De ha belülről valahogy be tudnám zárni, akkor tudnék itt aludni.

– Nem szűk egy kicsit?

– Hát, tudod, Gin, kicsit úgy érzem magam, mint egy perec – ismerte el Randy –, de nem esik be az eső és… olyan ott bent… mint az agyamban, tudod? Amikor belövöm magam. Sötét van, és csak egyetlen fehér fényostor világít, mint egy mágikus spirál. Képzeld csak el, benne aludni a saját bedrogozott agyadban, összegömbölyödve, mint egy kis süni!… Megpróbáltad valaha lefesteni a saját agyad tartalmát, Gin? Mármint… azt a teret? – kérdezte Randy elgondolkodva, és meredten bámult a konténer sötétjébe. – Én ugyanis festő vagyok, you know, és ezek az én képeim.

Rácsapott a rozsdás vaslemezre, és tenyerével végigsimította a festékszóróval odafújt ákombákomot. – Ez az én agyam, Gin, egy univerzális agy, a város agya, mindazok agyának esszenciája, akik valaha itt éltek és megdöglöttek; ez az én berozsdásodott, kizsákmányolt agyam, Gin, és ez… – kopogtatta meg a rettenetesen összecsavarodott teherautó-kipufogót, amelyet valami rivingtoni odaforrasztott a vaslap felső sarkához –, ez a mennyei spirál!… Tudsz te ilyesmit festeni? – ordította, és kiugrott. Koszos, szürke tenyeréből hullott a beezüstözött rozsdapehely.

Gin habozva nézett fel az összecsavarodott kipufogóra. Meredeken hasított az égboltba, és csak legfelül volt egy konzollal odafogva a szomszédos szoborhoz, hogy ne dőljön el. Így is veszélyesen dülöngélt két rajta topogó galamb súlya alatt. A madarak egyike megemelte a farát, és valamit kiengedett belőle. Jindriska követte tekintetével az ürülék útját, és az égbolt fényétől könnybe lábadt a szeme.

– Én nem vagyok művész – mondta Randynek.

#

Rögtön az érkezése utáni első napokban és hetekben, amikor annál a fényképésznél lakott a chinatowni magas, büdös panelház legfelső emeletén (mindjárt a tető alatt, amelyen minden éjszaka két helybéli kurva kopogott fel-alá magas sarkú cipőben, az őrületbe kergetve az álmatlanságban szenvedő fényképészt, és a kémény mögötti gumitemetőbe dobálva a használt óvszereket, ahol aztán bűzlöttek a tűző napsütésben, a fényképész meg elképzelte, ahogy minden egyes kis eső döglött spermiumok milliárdjait mossa ki a kupacból, azok meg a kátránypapíron át egyre mélyebbre szívódnak fel a mennyezetében, és egy szép napon azok a sárgásbarna mikroszkopikus hullák elkezdenek majd a fejére potyogni, vagy a fotóira, vagy a teveszőr takaróval letakart ágyra), Jindriska folyton kelet felé, hazafelé bámult a háztetők csúcsa felett; valami titokzatos oknál fogva a lakások többsége, amelyekben ez idő tájt lakott, és nem volt belőlük kevés, keletre vagy délre nyíló ablakokkal rendelkezett, és ez segített neki eligazodni, hozzászokni az új téridőhöz, New Yorkban ugyanis senki nem mondja, hogy jobbra vagy balra, azt kell mondani, hogy nyugati, keleti, északi vagy déli irányba; az összes lakásból, ahol a túlélésnek és beszokásnak, vágyódásnak és a szabályos kockákkal (amelyek formája az álmaiba is utat talált) beépített derékszögű ürességnek ebben az édes-bús időszakában lakott, az összes lakásból, amelybe bekéredzkedett, fizetés, ígérgetés vagy kamatyolás útján bejutott, csak kettőből nem látott kelet felé, mert az egyikben, a Hatvannegyedik utcában (ahol hét macskával és a tulajdonosukkal osztozott egy kockán, és azok a macskák rámásztak, amikor aludt, de a tulajdonos, hál’ istennek, nem, viszont főznie, takarítania kellett,

külön fizetni a telefonért és hallgatni – az unalom legapróbb jele nélkül – a vég nélküli lökött fecsegést) a kis ablak a világítóaknába nyílt, amelyet élénkzöld csempével burkoltak be, talán hogy a bérlők ebben az épületkomplexumban közelebb érezzék magukat a természethez, vagy mi, a másik meg a Greenpointon volt, Brooklynban, sorrendben a tizenegyedik lakhelyén, ahol ugyan kicsit kitaszítottnak érezte magát, mert Manhattanen kívül esett, és a boltokban lengyelül beszéltek hozzá, viszont az ablakból, amely nyugatra nyílt, látta az egész Midtownt, vágyai szigetének köldökét, melyből orsócskaként állt ki az Empire State Building kúp alakú csúcsa, és látta a Queensboro hidat és a Williamsburg hidat, amelyek éjszaka szépen világítottak, és vékonyan összekötötték őt Manhattennel; ő meg csak ült ott, egész elégedetten, kicsit eltaszítva, a város úgy csillogott előtte, mint egy foszforeszkáló képeslapon: reggel rózsaszínbe hajlón, ködösen, délután szigorúan, dolgosan, este pedig – néha – éles körvonalakkal vésődött a vöröslő nyugati égboltba, mintha rézlemezből vágták volna ki.

Jindriska órákig tudott az ablak előtt üldögélni, mert New York itt, Brooklynban is megközelíthetetlen maradt számára, elvont és távoli, mintha nem volna hajlandó lelépni a képeslapról, még földalattira sem volt pénze, hát legalább nézte a város sziluettjét, amint vibrál az őszi levegő melegétől, amely összecsapódott felette, és kis felhőkben úszott el a messzeségbe. Jindra ült az ablaknál, itta tekintetével a várost, amelybe meg is érkezett, meg nem is, törte a fejét, miből fog itt élni, rádöbbent, hogy tulajdonképpen semmilyen valamirevaló dologhoz nem ért; ott ült, és eltöltötte a büszkeség, hogy eljutott egészen New Yorkba, ott ült, és sajnálta magát; Manhattan sziluettje csalogatta mérhetetlen színes titokzatosságával, hát Jindriska káromkodott egyet, kivette szétesőfélben lévő gardróbjából a legkevésbé ronda darabot, és hagyta, hogy a vágyakozás hipnotikus madzagjai elrángassák a Williamsburg hídig, amelynek drótkötelein már ott ültek a színes fényecskék, mint valami lidércek, átment a hídon, lement róla a Delancey Streeten, és kószálni kezdett a Sohóban, ahol – egy nagyon sárga taxi motorháztetőjén terpeszkedve – meglátta Talibét, a férjét.

(Napkút, 2021; fordította: Forgács Ildikó)