Húszezer nap

Szemelvények Csontos János válogatott verseskötetéből

 

Cserepek

Cukros tejjel mondott anyánk jóéjt, és reggelre sült kolbászt adott.
A vízért a falukútra jártunk, a kádban sárgás lé csobogott.
Szombatonként volt családi fürdés, befűtötték a lemezkazánt.
Fényes nappal lábujjhegyen jártunk, ha éjszakás volt éppen apánk.
Kalitkában állt a samott-tégla, rocskákban a rozsdás szögvasak.
Traktorgumi-belsőkön hajóztunk, kamaszbőrnek nem ártott a Nap.
Tízen harsogtunk a Talián-portán, büszkén: főutcán is hallható.
Udvarunkon salakmotor parkolt, kapunk előtt búcsú-dáridó.
A sparheltnél, a fűszeres sámlin mindig ott volt a cikória.
Felszabdalva a viaszkos vászon s rajta én, a hengerész fia,
körmölgettem a másnapi leckét. Füstöltek a részeg bakterok…
Miért, hogy e nyárikonyha-csárda az időben mégis felragyog?

Ölelkező szonettek
(2002)

időszámításunk előtt
nem emlékszem már volt-e élet
talán testetlen vak remények
apasztottak időt erőt
talán cserfes fosszíliákba
zárta be magát a jelen
s mint megfejtendő titkos ábra
lüktettek karcolt szívemen
talán egy hírvivőre vártak
őslénytelen előidők
íratlan prehisztorikum
s hogy egyszer mégis rád találnak
még a Nagy Bumm és Reccs között
maga volt a fantasztikum
öled és hangod puszta lényed
mégis más térben volt a lényeg
egy pontba sűrült maximum
dinamikus harmóniában
szárnyalt a szív és megszakadt
valahányszor az út porában
szétgörgött higany-pillanat
s bár mindig jött derű borúra
történetírásunk közös
mint tőrvívók alatt a pást
földem fölé vont égi búra
békében harcban körkörös
palást vagyok s legyél palást
takarj be s én is óva óvlak
ne álld útját ez ócska csóknak
ebből él holnap a világ
kívülünk nincs se szív se szellem
nem létezik bűn és erény
nincsen kiért és nincs ki ellen
s te állsz csak lelkem főterén
legyél velem a citadellán
míg lábunknál a múlt hever
s átkarollak örök-sután
s kísérj a jövő pince-torkán
mondd hogy lesz élet lenni kell
időszámításunk után

Tengerfüred
(2011)

Mint egy Örkény-novellában, a dolgok után,
hol túlélte magát a verejtékező nyár,
megindulsz le a dombról, ismerős utcakövek,
nem kétséges, hogy itt valaha jártál,
emitt egy cukrászda, ott egy hotel –
helyek, hol boldogtalan vagy repes az ember,
s hirtelen orrodba szökik egy illat; az nem lehet:
a tenger, a tenger, a tenger.
De nincs kétség: a part mentén
otromba norvég tankerek horgonyoznak,
nehéz, lentről jövő sóhajokat visznek,
s futószalagon gyártott üdvtanokat hoznak,
kintebb, a nyílt vízen komor, katonazöld anyahajó,
szövetséges felségjel alatt;
az áramlatok szardíniatetemeket sodornak,
olaj ömlött, az idő áll, nem halad.
Az apátság ikertornya gótikus,
villódzó effekteket rajzol rá a világítótorony,
más gyönyörök, titkok, más ijedelmek
árkolódnak a napcserzett arcokon,
a borok is mások: a só felkúszott immár
vén szőlőtőkék gacsos gyökérzetén,
mint égi áldomás, csapzott fellegrojtokon
úgy verekszi át magát a fény,
pogány, nagyon pogány. Csoda-e, ha
térítő szerzetesek prédája a város?
A história, mint gyomrot az orvosló savanyúvíz,
az utolsó sejtplazmáig átmos,
ó, a darabos kelták, ledér illírek, mesebeli dákok,
tengerszántó vízi labancok,
itt építettek, csókoltak, reméltek,
s a parti homok megbocsátón elfedte a harcot,
most csupa béke minden. De mentik a szivárvány múltat
makacs emlékezetű gének,
hogy jött Tagore őrnagy, a szíve sajdult,
s foglya lett az apály igézetének,
fát ültetett talán, vagy virágot, egynyári kincsét
szeszélyes alkonyokba szórva,
a régi-újvilágot ily mód gyarmatosítván.
S egy más hajósról is regél a monda,
hogy itt járt Quasimodo kapitány,
szerelmét fátyolos tekintetű asszonyok őrzik,
és költészet lonca leng a sziklapart tövén,
mely újra hajt tavasztól rendre őszig,
és hajók mennek derűs Itáliába
metaforákért, könnyű, fűszeres rímekért,
cserébe homlokráncolta eszméket kínálnak.
S bár a Hanza-kalmár fukar és kimért,
virágzik a verskereskedés. A lélek e tájon
fenséges, mint viharpaskolta várfok,
itt huri-mennyek hitét könnyedén eldobták
a monogámmá szelídült ottománok,
mert az asszonyok, az örök el-nem-menők
itt mindig körülindázva szerettek,
sziluettjük a horizontra égett,
vártak, szültek, tűrtek, búcsúztak, öleltek;
és csődbe mentek mind a matrózkuplerájok,
mert a tenger csavargói a korzón
az ő tekintetükben elmerülve, halálig-szenvedélyt
kutattak mohón és vadorzón,
s a végső percben bízvást visszatértek.
S az összefolyt időben ősök és utódok álma
úgy csillámlott, mint odaát a szirten
Géza apát őszes, torzonborz szakálla;
poéta maga is, hithű eretnek. S a vízölelte város
mélyen csontjaidba épült akkor,
kavargott benned nyáresti teátrum,
krónikás aggastyán, lelkesült reformkor,
dajkált Tengerfüred, s magával ragadott,
mint szépségben fuldoklót édes örvény,
de indult a vonat, menned kellett.
A kaptatón szembejött és biccentett Örkény.

Irodalom
(2011)

Az irodalomnak az írás vetett véget.
Oly boldogok voltunk a csapongó tűz mellett,
ráolvasóinkat kántálva tudatlan
pattogó-tekergő lángok ütemére.
Majd vágyat éreztünk megcsípni a percet,
rögzíteni az elfutót, mint zsákmányt barlang falán,
ugyanúgy mondani, ugyanúgy érezni,
hátha urai leszünk az időnek.
Agyagba, kőre, foszló papiruszra
róttuk fel remélt halhatatlan voltunk.
Mennél több lett a jel, annál hatalmasabb
a bizonytalanság egy-igazságainkban.
Bizonyítékát körmöltük hitfogyatkozásnak,
tévképzeteknek, törvény-inflációnak,
s kézen-közön még a költészet is
elveszítette csapzott, szent őrületét.
Az irodalom idővel így lényegülhetett
köldökszemlélő öntörténetévé.
Már nem szökhetünk vissza az ártatlan időkbe:
a tűz elhamvadt, s az ó ráolvasók is
értelmetlen kongnak a süket éjszakákban.
Az ősbűn nem az alma volt, hanem a tinta.
Mégis a könyvek, fóliánsok, fájlok
dzsungelében forgatva csorbult macseténket,
úgy érezhettük: az eltitkolt tudásnak
esőerdejében vagdaljuk az ösvényt.
Évezredeken át ringattuk magunkat
túlélni segítő szép illúziónkban
komor levegőjű akadémiákon,
mint cifra uniformisú hadvezérek,
okulárés tudósok háborút imitáltak,
s hitték: mert írnak, s mert írásról írnak,
befogadja őket is a Nagy Literatúra.
S ahogyan foszlott szét véletlen s akarva
a töretlen Egész önáltató képe,
úgy lajstromozhattuk veszteségeinket.
Odalett a ritmus, mindenek alapja;
útközben valahol a rímről is lemondtunk,
mit – nem is emlékszünk már – úgy aggatott
a puritán szövegre édes vulgárnyelvek slágerpoétája;
idejétmúlttá vált metafora-pemzli dús ecsetvonása:
tárgyiasultunk, ám elvesztve a tárgyat.
Vissza a kályhához, a roppanó tűzhöz?
Talán mindegy is már: újmódi varázslók
új esztétikával s technológiával
termelik újjá az ős-analfabéta
egyensúlyt, a valaha volt lélek-békét.
Minden ötletünket, íme, kipróbáltuk:
csak az égre nem róttunk kondenzcsík-verset.

Summa summarum

Biztonságban vagy valahára:
őrangyal-sereg körbefog.
Letörölve a palatábla
s készenlétben a görbebot.

Ami lesz, elmúlt; s ami volt már,
vagy elsüllyed, vagy felbukik.
Miközben puszta sík az oltár,
emlékkel-tervvel vagy dugig.

Mennyei tökély kísértése:
evolúciós mánia.
Nincs hátradőlés, lásd be végre:
Isten fia – ember fia.

Ami lehetnél, az már voltál,
s ami nem lehetsz, az vagy épp.
Finomkodók közt kultúrbarbár,
üdvözülésben tartalék.

Ellenség féregfúrta földben,
barát köröz a sír fölött.
Göröngy dobban és lélek döbben,
szeráfot fűznek ördögök.

Randevújukból megfoganhatsz
mint egyszemélyes égi kar.
Aládúcol a halandó dac,
s nincs Teremtő, ki rád rivall.

Nincsen ítész sem, aki büntet
s aki jutalmaz – csak te vagy.
Eredben régi verssor lüktet:
időd az örök pillanat.

Talán a rák rág, tán az agy-szú,
vagy az örömtank lesz üres.
Elmúlásra fel, rajta, uccu,
légy eszes, lelkes, légy szíves!

Ám addig készen áll a koffer,
s becsekkolni is jut idő.
Végtelenítve jár a stopper,
hurokfilmez a vetitő.

Törölve tábla, irtva laptop,
betolva az infúzió.
Szív és agy egy ütemre kattog,
s a halál sem retorzió…

(Orpheusz Kiadó, 2023; várható megjelenés: december 20.)