Ősszel még nem tudtad, miért küldte ide a Jóisten. Talán bódhiszattva ő, olyan megvilágosult lény, aki csupán létezésével akar rádöbbenteni a gyarlóságaidra, vagy csupán a véletlen, a materialista tanok szerinti szükségszerűség miatt alakult így, hogy veletek él?

Meggörbült háttal csoszog a lakásban, rövidlátó szemmel, és sokáig mosogat. Aztán újságot olvas, vagy misét hallgat. Beszélgetni akar veletek, de ti nem értek rá. Mindig van fontosabb dolgotok. Meg unalmas is, hiszen százszor megkérdezi ugyanazt, néha fáradtan és törődötten, néha számon kérve, zaklatottan. Hogy ezt neki még soha… De tegnap is, anyuka, mondja majd a feleséged. Nekem ti, soha. Ezt én még soha nem hallottam tőletek, sem mástól. Ilyen ételt én soha nem ettem. De hát a múlt héten is… Egy idő után beletörődtök. De te mégsem: menekülsz előle, úgy viselkedsz, akár egy űzött vad. Lesben állsz, várva, mikor tűnik fel a fürdőszobaajtóban vagy a kis szoba ajtajában, ahová bekvártélyozta magát. Mert az a te szobád volt egykor. Ezt nem bírod elfelejteni.

Lassanként meghasonlasz, kezdesz furán gondolni saját magadra. Hogy nem bírsz egy öregasszonnyal együtt élni. Aki a légynek sem árt, és ahogy a napok múlnak, fénysebességgel közeledik a kilencvenhetedik életévéhez.

Én sem vagyok már fiatal, gondolod. Nekem is lehetnek becsípődéseim. Hogy reggel vagyok a legfrissebb, akkor írom a nagy műveimet, a nagy regényt, amit majd mindenki csodálni fog. És pont akkor zavar. Ezt gondolod, miközben tisztában vagy azzal, hogy senki nem fogja csodálni a könyvet, amit írsz, vagy legfeljebb néhánynak tetszik majd a barátaid és az ismerőseid közül, és nem is azért írod, hanem csupán azért, mert az égvilágon semmi hasznoshoz, csak ehhez értesz egy kicsit, vagyis a regényíráshoz. Nem vagy asztalos, sem fűtő vagy mérnök, számítógépes szakember.

Viszont egyedül írás közben felejtkezel el magadról egy időre, nem tudod, ki vagy és hol vagy, csak hallgatod a zenét, körmölöd a sorokat. A többi: mind maszlag, mellébeszélés. De nem is ez a lényeg. Hanem hogy mennyire nehezen viselted az anyósod örökös nemet mondását, vagy azt, hogy a számolási képessége valahová messze tűnt, a pénzeket sem ismeri már fel, összekeveri a tízezrest az ezressel, a mikrohullámú sütő kezelését sem képes megtanulni. Pedig ezeknek a képességeknek a hiánya az ő korában tulajdonképpen természetes. Bosszant, miért nem vagy elég intelligens, hogy mindezt megértsed. Elméleteket gyártasz, magyarázkodsz, hogy igen, ő ilyen volt régen is, ezt csinálta, máskor meg azt, amiket mondott, nahát, és közben érzed, hogy mindez hazugság. Hogy másoknak sokkal többet kell tűrniük nálad, sokkal jobban kell alkalmazkodniuk, és azoknak ez nem kerül semmiféle nehézségbe. Ha tízen laknak együtt, vagy ha háború van, vagy ha… Mert nekik az a természetes közegük, rikkantasz fel belül, magadban. Ők abban élnek, de én? Egoista vagy, mondod magadnak, önző. Ketten éltetek eddig egy nagy lakásban, s most, mikor bejött egy harmadik, nem bírod ki azt a kis időt, amíg el nem megy az idősek otthonába…

Fél év volt a kis idő, vagy valamivel több. Ezalatt befejezted a regényt. És rájöttél, miért küldte el hozzád az Úr. Pont húsvétkor jöttél rá.

Talán véletlen az egybeesés, talán nem.

Szóval, hogy régebben mindig féltél a haláltól. Nem tudtad elfogadni, hogy egyszer vége lesz. És amióta ő itt van, azóta ez az érzés, ez a gondolat a háttérbe szorult. Sőt, elmúlt teljesen, kihalt, meghalt a halál. A bódhiszattva, a megvilágosult Buddha csodát tett, pedig te nem akartad. Ellene voltál, tiltakoztál, foggal-körömmel.

Két napja költözött el. Jól érzi ott magát, az öregek között. Sokat beszélgetnek vele, és a nővérek meg az orvosok a csodájára járnak, hogy milyen kiváló szellemi állapotban van ebben a korban. Te meg visszamehettél a szobádba.

Nagy a csönd itthon. A végén még hiányozni fog.

Gáspár Ferenc