Tivoli, Tivoli, észak Párizsának, hűs Koppenhágának csicsás papírkoronája. Olyan, mint egy jópofa giccsbehajló rémálom a mesés kelet világáról. Mégis ez az a hely, amit Dániában a legjobban szeretek. Liluka napjában legalább kétszer végigpörgette a – saját hite szerint kissé lomhán forgó agykerekei között e három varázsmondatot, mantrát, miközben a leegyszerűsített mór cukormázban megforgatott barokk színházépületet fixírozta a nagy kirakatszoba portálüvegén át. Ehhez a mesterséges ezeregyéj-negyedhez mindenképpen ragaszkodott, bár férje, Hans Christian annak idején sokkal inkább a Kerek templomhoz viszonylag közeli kis high tech szigeten éktelenkedő csupaüveg, csupafém, csupabeton lakótömbben vett volna egy mammutkéglit. A mostani lakásuk sem sokkal kisebb, ráadásul kétszintes, egy klasszicizáló ikerház balféltekén található. Elnézőn mosolyog, amikor arra gondol – ezt is naponta minimum ötször elmantrázza magában: van, akihez nagyon illik a neve. Például ő, Halász Lilla Mária aligha választhatott volna magának tudatosan művésziesebb hangsorú nevet, mint amit kétkezi téeszparaszt szülei adtak neki a keresztelőn. Ebből adódik a Liluka becézés, ami még otthonról származik, Debrecenben kapta a Lord-ként közismert free-jazz zenekarvezetőtől, az LSB, (Lord’s Songs Band) főnökétől. – Kicsit túlságosan is „passzol ” zeneművész státusomhoz, még akkor is, ha szalonzenésszé konszolidálódtam – mosolyog tovább, aztán továbbfűzi a napi rutinmonológot. Férjura, Hans Christian Anderson teljes nevét egyetlen bötű különbözteti meg Hans Christian Andersenétől, ám azon kívül, hogy honfitársak, semmi közös nincs bennük. Liluka párja alkatilag olyan távol áll a nagy dán meseköltőtől, mint Makó Jeruzsálemtől, az egyetlen hang-különbséggel való, majdnem névazonosságon kívül csak a nemzeti hovatartozásuk egyezik. Nem csak hogy fantáziátlan, sótlan, magas rangú hivatalnok státuszához illőn vackorba harapott képű, hanem élő illusztrációja a nagy magyar író-humorista, Liluka egyik kedvence, Karinthy Frigyes novellájának: Hans Christian maga „Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz”. Kiváló önkormányzati vezető hivatalnok, ám ami a városrendezésen kívül esik, érdektelen számára. Azt sem sikerült neki, csak többszöri nekirugaszkodásra megmagyarázni, mit jelent az, hogy ix, vagy ypszilon, például ő, (mármint férjeura, Hans Christian Anderson) a művészetektől olyan messze van, mint ama bizonyos magyar kisváros attól az izraeli szent nagyvárostól, ahol megfeszítették Jézus Krisztust, Isten egyszülött fiát. Liluka összpontosítva minden dán tudását, egzakt módon előadta, hogy egy magyar adoma úgy magyarázza a szólásmondás eredetét, hogy ugye volt egy Makó nevű magyar vitéz, aki a Szentföldre készült keresztes lovagnak, de úgy berúgott már a szomszéd falu első kocsmájában, hogy képtelen volt az utat elkezdeni, ám tökrészegen váltig erősködött, hogy azért nem mozdul meg, mert már Jeruzsálemben van. Azóta mondják Magyarhonban a mérhetetlenül nagy távolság érzékeltetésére, hogy messze van valami, mint Makó Jeruzsálemtől, például, mint Liluka gyermekének atyja Andersen meséitől. Ám a szállóige, vagy mifene keletkezésére valószerűbb és valószínűbb magyarázat, hogy a jelenlegi csonka Magyarország délkeleti fertályán, Makón nagyon erős zsidó ortodox diaszpóra volt egy időben, az ottaniak vagy már jártak Jeruzsálemben, vagy oda készültek zarándokútra. Ők mondták hát először, szintén a nagyon nagy távolságok metaforikus megjelenítéseképpen: oly messze van, mint a mi Makónk kis diaszpórája a távoli, nagy Jeruzsálemtől.

Szegény Hans Christiant Liluka már a tudományoskodó okfejtés első mondataival is kiborította. Majdnem csődöt mondott, amikor megértetni próbálta férjurával, hogy az általa elhagyott őshazában, Hungáriában létezik egy Makó nevű kisváros. Kutyára nem érdekelte a téma. – Igen, igen. Ez a kimondhatatlan, ismeretlen magyar városka nagyon messzire van Jeruzsálemtől. Na és? – legyintgetett a napi munkától fáradtan Liluka gyermekeinek atyja. Hans Christian annak idején nagyon nem örült annak, hogy a Tivoliban, észak Párizsának leglinkebb, ál keleties stílusú szórakoztató negyedében találták meg a közös lakásukat, de mivel éppen reá került sor a kettejük közt kialakult kölcsönös konszenzuális engedékenység tekintetében, rábólintott: legyen ezúttal a te kívánságod szerint. Ez a derék filiszter, vagy nagypolgár, tök mindegy minek hívom – fűzte tovább Liluka a belső mantrát – bizonyára ma is meg van arról győződve, hogy azért ragaszkodtam a Tivolihoz, mert közel van a csodálatos, hárem stílusú osztályon felüli szálloda, melynek zenekarában fuvolázom és csellózom – hetente két-három estén át. Ugyanis a hiperfinom nosztalgikus esztrád muzsika összeegyeztethető akadémiai cselló-, bőgő- és hegedűtanári státuszommal és a zeneművészeti főiskola sincs túl messzire tőlünk, ahol tavaly év végéig voltam félállású óraadó. (No persze, a fő munkahelye, a Dán Királyi zeneakadémia már nincs éppen a szomszédban.) Pedig a szemközti Ezeregyéjszakás palotaszálló, a pazar kivilágítású, játékos, ezerszínű lámpagömbökben tobzódó utca, a sok kis török, arab, mór imitáció stílusú üzletház vonzott és még inkább a kirakatforma óriás portálüveg. Korábban ezeregyéjszakás stílusú, lakással egybeépített kisáruház volt, Liluka nyomban beleszeretett, az is vonzotta, hogy az itt dolgozó üzletemberektől és a különböző rendű-rangú komédiásoktól eltekintve senki sem lakik rajtuk kívül ebben a Párizsra, az ottani Jardin de Tivolira, de még inkább egy sehol sem létező leegyszerűsített, üzletesített keleti mesevárosközpontra hajazó park-utcában.

Liluka szomorkás-rezignációval mantráz tovább. Annak idején azzal is győzködte Hans Christiant, ha már a belváros, akkor legyen a grandiózus főtéren, lássunk legalább a Kerek toronyra, ám azokat az igazi óvárosi, műemléki belvárosi, csodafőtéri műemléklakásokat, melyekre Liluka vágyott volna, nem lehetett megvásárolni, csak bérbe venni. Hans Christian megmakacsolta magát, s ragaszkodott a saját tulajdonhoz. Liluka viszont rosszul lett volna abban a magyarországi lakótelep fazonú blokkban, amit praktikussá mángorolt lelkületű férjura kiválasztott. Akkor, a múlt századi nyolcvanas évek derekán még nem épültek olyan látványosan csillogó high-tech blokkházak, mint manapság. Szóval kiegyeztek a rikítóan álromantikus Tivoliban.

(Coldwell Art, 2018)