Zsuzsi nagyon szép ruhában sétált velünk, nyár volt, és meleg. Az utcákon rengetegen szaladgáltak, így mi hol lemaradtunk tőle, hol meg utánafutva megelőztük. Csak ő ment egyenletes tempóban, rendületlenül. Kérdeztem tőle, átmegyünk majd Keszthelyre is? Nincs neki másik ruhája, felelte. Csak ez az egy van. És úgy érzi, Keszthelyért át kellene öltöznie. Egy még szebbe.

Vajon mit csinálnak a lelkek a halál után? Az örök fénybe távoznak, az itt maradók számára elképzelhetetlen módon, vagy élik tovább az életüket egy párhuzamos világban, mintha a halálukkal mi sem változott volna?

Sok évvel ezelőtt egy alkalommal nem gondoltam rá, nem jutott eszembe édesanyám a halála napjának évfordulóján. És akkor éjszaka szörnyű, szinte horrorisztikus, és némileg gusztustalan álmot láttam. Anyám holtteste a nagyszekrény tetején feküdt, és csöpögött belőle a zsír. Odalent pedig a kis tacskó-keverék kutyánk, Kormos nyalogatta, ami belőle lecsöpögött.

Azóta roppant mód ügyelek arra, el ne felejtsem az évfordulót. Hogy ne kísértsen meg éjszaka anyám kóbor szelleme. A sógornőmről azonban elfelejtkeztem, és Zsuzsi lelke, mondjuk nem ennyire morbid módon idéződött fel éjszakai álmomban, de megjelent. Hírt adott magáról.

Feleségem húga két évvel ezelőtt halt meg, és pont tegnap volt az évfordulója, hogy eltemettük. A halála előtt két héttel már olvasni akarta a nekrológját. Látott valami filmet a tévében, ahol a főszereplő szintén ezt kérte, és ez az ötlet roppant megtetszett neki. És mivel én vagyok a családban az állandóan ügyeletes búcsúbeszédíró, természetesen engem kért arra, hogy írjam meg, lehetőleg minél előbb.

Furcsa kérés volt, de megtettem. Nem volt nehéz dolgom, mert azok az igék, hogy kedvelem vagy becsülöm, nem jelzik pontosan, mit éreztem akkor iránta. Zsuzsi ugyanis betegsége nyolc évében hihetetlen fejlődésen ment át, megtanult rajzolni és festeni, üvegre, papírra, fára, válogatás nélkül szórta a virágokat, egzotikus madarakat. Képein rég elhunyt rokonok arcai elevenedtek meg, a felskiccelt utcákon ismert színészek köszöngettek egymásnak. Ő maga a korábbi szürkék helyett színesebb ruhákba járt, társaságban bátran megszólalt, ismerkedett. Még egy udvarlója is akadt egy rövid időre.

A diagnózis egyszerű volt, és egyszerűségében félelmetes. Petefészekrák. Még mondani, leírni is szörnyű. Mintha az egyik legszentebb szervet rágná valami borzasztó élőlény, ördögi ragadozó. Műtét, kemo. És utána öt tünetmentes év. Rajzok repülnek az égre és még versek is születnek. Egy vers, ami Zsuzsi kertjéről szól. Bimbózó virágok között lépdel, aranyalmákat ültet. És így fejezi be: „Hű leszek az élethez.”

Én meg nem is gondoltam rá a temetése napján. Olvastam ugyan sokat a tudatalattiról, melynek Jung szerint még egy kollektív válfaja is létezik, de azért azt nem gondoltam volna, hogy az évfordulót követő éjszaka álmodni fogok róla. Nem ijedtem meg, mert jó álom volt, de elgondolkoztam rajta, mi lesz, ha a többiek majd szintén jelentkeznek? Az idő múlásával mind többen vannak ugyanis, akiket valaha ismertem, és már nincsenek ebben a földi világban. Talán jobb, ha naptárt fogok vezetni róluk. Feljegyzem őket a kalendáriumba, akár a régiek. Mert unatkozhatnak ezek odaát, hogy ily gyakran elő-előtűnnek. Figyelnek minden bizonnyal. Nézd már, hogy ellustult a Feri, már ránk sem néz, ránk sem gondol! Ilyeneket mondanak, aztán átülnek a szomszéd felhőre. Hátha onnan jobb a kilátás.

Persze az is lehet, hogyha felkészült vagyok, nem jelennek majd meg az álmaimban a kedves rokonok, barátok. Nem figyelmeztetnek, hogy hé, öreg, engem bizony elfelejtettél? Mert ez tényleg jó álom volt, nem úgy, mint az a régi, az édesanyámról.

Hévízre érkeztünk együtt, feleségem, ő meg én. Zsuzsi nagyon szép ruhában sétált velünk, nyár volt, és meleg. Az utcákon rengetegen szaladgáltak, így mi hol lemaradtunk tőle, hol meg utánafutva megelőztük. Csak ő ment egyenletes tempóban.

Jelképes, mondta a feleségem, amikor felébredtünk. Mi szaladgálunk össze-vissza. Ő meg? „Hű leszek az élethez.”

Gáspár Ferenc