Egy román baptista lelkész mellett ültem Londonig, amikor ismét összefutottunk a Heathrown a chicagói járat indulásához gyülekezve, egymásra mosolyogva vettük tudomásul, hogy tovább is együtt megyünk majd. Ott már nem egymás mellé kaptunk helyet, így nem figyelhettem meg, vajon megint belelógott-e az amerikai nyakkendője a teájába, miként az valahol a La Manche felett megesett.

A Campus Mundi ösztöndíjprogram keretében az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatójaként Anthony Steinbock professzor meghívására indultam kutatni a Southern Illinois Universityn működő Phenomenology Research Centerbe, ahová filozófiai és irodalomelméleti szövegekkel megrakott táskával és néhány, az Egyesült Államok iránti előítélettel a fejemben érkeztem meg január közepén.

Mivel már én is amerikai filmeken szocializálódtam, az első néhány napnak voltak pillanatai, mikor úgy éreztem, mintha filmes diszletek előtt mozognék, különösen akkor, amikor egy 25-30 fős Amish csoport közepébe csöppentem a chicagói Union Station várótermében, ami egyébként is egy székesegyházra vagy koncertteremre hasonlít inkább, mintsem vasútállomásra.

Ódon, ütött-kopott kofferokat cipeltek a jellegzetes körszakállt viselő feketekalapos férfiak, a fejkendős asszonyok kezében kosár, a 19. századot idéző fodros ruhájú gyerekek arca pedig olyan piros volt, mintha sminkmester készítette volna elő a következő jelenethez. Végül az amishokat is maguk alá gyűrik a körülmények, gondoltam, amikor előkerülni láttam az asszonyok kosarából a gyerekeknek vásárolt Happy Meal menüket; esetleg fogjuk fel forgatási szünetként.

Van néhány számomra bizarrnak tűnő apróság az Egyesült Államokban, mint például a gömbölyű kilincsek, a filteres kávé, és a „tilos fegyvert hozni” piktogrammok az egyetemi épületek bejáratain. Aztán legalább háromnegyed órával rövidítette meg az ösztöndíjam nettó időtartamát az amerikai lakat, aminek a nyitási mechanizmusa a legfurfangosabb ördöglakatnak is becsületére válna. Ez a zártípus európai szemnek szintén a filmekből lehet ismerős: a klisé, gondolom, mindenkinek megvan, amikor a betörő a széfre szorított sztetoszkóppal hallgatja a zár apró kattanásait, miközben rendkívül finoman tekeri rajta a gombot. Na, ugyanezt a zárat tessék egy lakatra képzelni. Nálam nem volt sztetoszkóp. „Um… different culture…”, magyarázta a szolgálatkész menedzser, megadóan bólogattam, de magamban azt gondoltam, miközben végre sikerült lezárnom az öltözőszekrényemet a Recreation Centerben, hogy a different culture az a baseball, meg a hot dog, nem ez az elcseszett lakat.

A képen látható amerikai lakat nem egy a sok közül, pontosan ez volt az.

Mindehhez azért hozzá lehet szokni, és kulcsos lakatot is lehet venni a Walmartban. Ami valóban kihívást jelent, az a hektikusan alakuló időjárás, amit nyugodtan hívhatunk akár random weathernek. Amikor januárban megérkeztem, +16 fok (Celsius) volt este, másnap reggelre –18 fok lett. Ma, április 16-án, 0 fok van, holnapra +21 fokot jósolnak, de azon sem lepődnék meg, ha ebből végül –21 fok lenne.

Európai előítélet, hogy az amerikaiak indokolatlanul használnak nagyfogyasztású autókat. Mi tagadás, elsőre valóban bizarr látvány volt az a legfeljebb 60 kilós hölgy, aki azért járatta a ránézésre 6000 köbcentis truckjának a motorját az autósbüfében állva, hogy menjen a légkondi, amíg megeszi a hamburgerjét a 15 fokos hőségben.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy itt nem európai értelemben vett távolságok adódnak. Ha például Chicagóból New York Citybe utazol, ami belföldi viszonylatban nem számít jelentős távolságnak, az európai mércével olyan, mintha Budapestről Thesszalonikibe mennél. Nem leszek szemforgató, ha választanom kéne, mivel hajtsak végig a 66-os úton vagy mivel szeljem át Arizonát, egy 1000 köbcentis kisautóval vagy egy minden kényelmi felszereléssel ellátott nagyobb utazóautóval, én is az utóbbit választanám. Ha valaki szembesül az itt megszokott távolságokkal, gyorsan rájön, miért változtatta meg az amerikai életformát a Tin Lizzy. Árnyalja a képet, hogy miként Európában, úgy az USA-ban is egyre népszerűbbek a hibridjárművek és a környezettudatos hozzáállás. Az autózáshoz pedig kultúra is járul: elég, ha a gyalogos csak közelít a zebrához, a sofőrök már lassítanak és előzékenyen átengednek, egészen hihetetlen élmény volt ez az első héten; azt nem mondanám, hogy valamennyi autós ilyen, de a tendencia épp a fordítottja a hazainak.

Akárhány cserediákkal vagy kutatóval beszélgettem, a legidegesítőbb momentumok között valamennyien dobogósként említették a „How are you?” -t. A kérdést, amelyre nem illik túl őszintén és hosszan válaszolni.

Úgy vélem, érdemes ezt egy másik, a praktikus oldala felől megközelíteni, mert nem föltétlenül az amerikai képmutatásról vagy felszínességről van itt szó. Talán valódi kapcsolaterősítő- és építő funkciója lehetett, ami idővel veszített a jelentőségéből. Mintha a pioneer örökség munkálna ebben a beszélgetést provokáló fordulatban, ami voltaképpen mindenre, az egész létünk mikéntjére kérdez rá a maga tolakodó közvetlenségével.

Ugyanis a „How are you?” egészen másképpen hangzik az USA-ban, mint egy hazai nyelvórán. Lenyűgöző az Egyesült Államok jelenlegi infrastruktúrája, de az egyszerre emlékműve is annak a heroikus munkának, és a sok ezer emberéletnek, amibe ez került. Ha kimozdulunk a nagyvárosok mikrovilágából, érzékelhető, hogy még mindig nem az infrastruktúra tartalmazza a vadont, hanem fordítva. Olyasmi ez, amit Baudrillard űrhidegként írt körül Amerika című esszéjében.

A „How are you?” valójában mindig ebben az éles és ijesztő csendben hangzik el; és Amerika hiába izgalmasan harsány, ezt a nyüzsgést még mindig ez a kietlen, kristály tisztán hallható csend tartalmazza. Benne zakatol a New York-i metró, csöng a Las Vegas-i játékgép, és ebben üvölt Ginsberg is. A „How are you?”-nál aligha találnánk alkalmasabbat, amivel ezt a csendet tartósan megtörhetnénk. A maga közvetlenségében nemhogy egyanrangú, talán még fontosabb kérdés, mint a filozófia alapkérdése, a ti esztin.

És persze a „How are you?” udvariassági formula mögött Amerikában is meghúzódik egy másik, idézőjelek nélküli vonatkozás, amikor a kérdést már nem említjük, hanem használjuk, és kevés lesz a „–Fine, and you?” – válasz.

Ha az Egyesült Államokban élnék, úgy hiszem, a fegyvertartás szigorítását helyeselném. Lehet, hogy az „Abe Lincoln may have freed all men, but Sam Colt made them equal.” –(talán polgárháborús) bölcsesség a fegyverpárti amerikaiak számára önmaga igazságaként ragyog, az európai ember szemében inkább hangzatos önigazolásnak tűnik. Ám mindez rögvest megváltozik, ha utóbbi megérzi a tarkóján az amerikai határvidék, a frontier fagyos leheletét, mert azonnal megérti, miért is kell minden házba egy puska meg egy aggregátor.

9000 km és 4 hónap elég távolság ahhoz, hogy némi rálátást nyújtson az ember életére, innen legalábbis már belátható, mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami egyáltalán nem.

Szóval: Hey! How you doin’? De tényleg!

Kondor Péter János