Szabályok mindenütt vannak, értelmük is van, csak nem mindig kellemes betartani őket. Élő adások előtt minden médiában kötelező ott lenni úgy fél órával korábban. Erre általában tapintatosan megkérnek mindenkit. A várakozást pedig elég rosszul tűri az ember, mindegy mire várunk. Mintha egy peronon vagy egy repülőtéri váróteremben lennénk. Ezen próbálnak enyhíteni a fogorvosnál található újságok. De azért inkább a fúrógép sivítására koncentrál az ember, meg a kompresszor nyálelszívó szortyogására.

Hasonlóképpen van ez a média várótermében is. A személyzet sem sokkal udvariasabb, elvégre örüljön az alany, hogy egyáltalán szerepelhet. Legutóbb hatalmas könyvespolccal találtam szemben magam. Egy sápadt női arc kukkantott be, és azt mondta rutinosan, hogy van víz az asztalon, a lámpaláztól itt mindenkinek kiszárad a torka, meg ott vannak a könyvek.

Nem hinném, hogy képes lennék most elmélyülni egy regényben, inkább a saját mondataimat forgatom a fejemben. Kell legalább egynek lennie, amibe aztán beleköthetnek, mert különben feleslegesen fáradtam ide.

Nem kell, hogy olvasson. Válogasson belőlük. Ezeket hozzák és viszik.

Ezt hogy érti?

Túlkínálat van és kevés itt a hely. Kapunk példányokat a kiadóktól, a szerzőktől is, és amik nem kellenek nekünk, azokat el lehet vinni.

Bármelyiket?

Gazdátlanok. Húsz perc múlva adásba megyünk, addig válogasson.

Úgy éreztem magam, mint a gyerek a vidámparkban, egyszeriben gyorsabban múlt az idő, lekötötte a figyelmemet a választék. Bármelyiket haza lehet vinni. Sokan olyan könyvvel jönnek, amit itt akarnak hagyni, hogy felhívják rá a figyelmet. Szabadpolcos válogatás, és vissza sem kell hozni. Szorgalmazzák, hogy vigyenek belőle, ne szaporodjon fel az állomány, mert az teher.

Akkor körülnézek, új kiadványok. A felét magam is itt hagynám. A többiből talán válogatnék. Túlságosan kiszámítható már látatlanban, hogy melyik könyv kap nagyobb figyelmet. Nézegetem, mit vihetnék ki majd a strandra. Valami keserűen hideget. Elárul, hogy mit hagytál itt, elárul, hogy mit viszel magaddal.

Sok a pályakezdő. De vannak egészen kiváló klasszikusok új kiadásban. Elméleti munkák és szakkönyvek is akadnak. Némelyik mintha kínálkozna, hogy mentsem meg. Nincsen annál nagyobb kiszolgáltatottság, mint kikötni ebben a barátságtalan öbölben. Az árvaságban. Mint egy kutyamenhelyen, ahol minden tekintet azt kéri, hogy engem vigyél haza. Mert ami gazdátlan, az senkié. Annak a könyvnek a legsanyarúbb a sorsa, amelyet senki sem visz haza. Az irodalom vetésforgójában meglehetősen irányszabott az érdeklődés és az emlékezet.

A sok friss kortárs között egy Kosztolányit is találok, válogatást lapokban megjelent, rövidebb írásaiból; ez nincs meg nekem, talán mégis magammal viszem, beleolvasok. Milyen időtálló, amit a Gyűlölet című tárcájában ír: „Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat… Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba ülnek, úgy színezik álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszú.”

Kontra Ferenc