Győrffy Ákos írása Földényi F. László: A melankólia dicsérete című kötetéről

Földényi F. László A melankólia dicsérete című új kötete magával ragadó, roppant élvezetes és sok szempontból igen tanulságos olvasmány. Az egyik legfőbb tanulsága talán az, hogy a könyvből senki emberfia nem fogja megtudni, mi a melankólia. Úgy tesszük le Földényi könyvét, hogy nem lettünk okosabbak a melankóliát illetően. Ami egyáltalán nem baj. Mert nem is az volt Földényi célja, hogy egzakt definícióval szolgáljon a melankóliát illetően. Amúgy sem tudna semmiféle definícióval szolgálni, mivel a melankóliát lehetetlen definiálni. De Földényinek esze ágában sem volt bármiféle okoskodásba belemenni választott témájával kapcsolatban. Sokkal érzékenyebb és tapasztaltabb író annál, hogy ezoterikus fejtegetésekbe bocsátkozzon. Korábbi nagy könyve (a címe a változatosság kedvéért: Melankólia) után most ismét arra a reménytelenül heroikus feladatra vállalkozott, hogy megpróbálja tetten érni ezt a megfoghatatlan, értelmezhetetlen és rejtélyes valamit, a melankóliát, ami vízjelként, titkos pecsétként az európai művészet számtalan nagy alkotásában jelen van.

A melankólia tipikusan európai fogalom és állapot. Európán kívül nem igazán tűnt fel a művészettörténetben. Az európai emberre, az európai művészre, az európai kultúrára jellemző állapot, mélyen áthatja és meghatározza ezt az embert, ezt a művészt és ezt az állapotot, mégsem mondható róla szinte semmi, csupán körülírható, körbejárható és átérezhető, azaz megtapasztalható, de rendre kicsusszan a kezünkből, elillan, ha meg akarjuk ragadni. Földényi is meg akarja ragadni, miközben jól tudja, hogy vállalkozása nem járhat sikerrel. Olyan utazásra indult ezzel a könyvvel, amelynek nincs célja és nincs határozott iránya. A melankóliának nincs helye, nem vezetnek hozzá utak, ahogy a melankóliából sem vezet kiút sehová. Olyan állapot, a világnak egy olyan megtapasztalása, amely valójában nem is a világhoz tartozik. Egy zárvány, egy idegen test, maga a totális irracionalitás. Olyan, mint a hatalmas kőtömb Dürer Melencolia I. című művének hátterében.

Földényi így ír: „A melankólia dicsérete. Sokat gondolkoztam róla, és még többet összeolvastam a témáról. Mégis, miközben töprengtem a melankólián, s dolgoztam e könyvön, próbáltam elkerülni, hogy megkérdezzék, mit írok éppen. Mert ezt rendszerint egyből követte az újabb kérdés: és mi a melankólia? Amire képtelen voltam válaszolni. Inkább kitérő válaszokat adtam. Pedig évtizedek óta gondolkozom rajta, s már korábban is írtam róla. De mintha a melankólia fogalma (a szerző kiemelése – Gy. Á.) magát a melankóliát takarná el. A szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene. Minél kézenfekvőbbnek látszik a válasz, annál erősebb a hiányérzet, ami kíséri.” Nincs is miről beszélni, mondhatnánk, úgysem megyünk semmire a melankóliáról való szócsépléssel. Ezzel szemben mégis az a helyzet, hogy a kötet esszéiben Földényi lenyűgöző erővel és érzékenységgel képes olyan fogódzókat adni az olvasónak, amelyek segítségével ha meg nem is érthetjük a melankóliát, de eljuthatunk egyfajta határponthoz, ahonnan tiszta rálátás nyílik a… Mire is? Az űrre. Arra a térre, ahonnan nincs tovább, ahol értelmét veszti a híres és nagy európai racionalitásunk, a definíciós kényszerünk, a különféle átlátható és szabályozható rendszerekbe vetett hitünk. A melankólia ugyanis mindezeken kívül esik, ugyanakkor a lehető legmélyebb köze van mindezekhez, lévén a fentiek egyenes következménye. Ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy bármit is tudnánk róla. Ami tudható, talán csak az, hogy a melankólia nem más, mint amikor az ember – József Attila megrendítő szavaival élve – „végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” Valaminek a vége tehát, miközben mégsem kelti a befejezettség érzését, de az elindulásét sem, egyáltalán semmiféle bizonyossággal nem szolgál. Földényi, miközben többek között Dürerről, Giorgionéról, Stanley Kubrickról, Anselm Kieferről ír, mindvégig erről a bizonytalanságról és homályról beszél. Nem tehet másként. Nem tehet úgy, mintha nem tudná, amit tud. Vérbeli melankolikusként kénytelen beismerni, hogy bizony ő is csak egy ismeretlen irányú vonzásnak engedelmeskedik, amely azt tesz vele, amit akar.

A kötet legemlékezetesebb írásaiban, mint például a Peter Zumthor által tervezett kápolnáról szólóban, vagy a Mozisiratóban és a Michael H. Parkinson emlékét megidézőben olyan intenzív, szinte tapinthatóan erős vágy munkál a melankólia megértését illetően, hogy az embernek szinte könnyek szöknek a szemébe olvasás közben. Túlzásnak tűnhet, ha annak tűnik, hát tűnjön annak, nem bánom. Mert Földényi könyve képes mély emocionális élményeket – is – kiváltani az olvasóban, amire igen kevés könyv képes manapság. Többek között azért, mert szemmel láthatóan igyekszik nagyon komolyan venni a tárgyát, de eközben nem hallgatja el a saját esendőségét sem, nem bújik különféle teóriák és terjedelmes lábjegyzetek mögé, egyszóval nem takarja el tudományosnak tűnő „parasztvakítással” az őt szinte delejesen fogva tartó témát.

A melankólia dicsérete felületes olvasás után egy kiválóan megírt esszégyűjteménynek tekinthető, amelynek a műfaj legmagasabb polcain a helye. Azonban ha elintézzük ennyivel, a könnyebbik utat választjuk. Ugyanis ez a könyv – túl azon, hogy egy valóban kiváló esszégyűjtemény – valami sokkal fontosabbat akar tudatni az olvasójával, nem csupán művészettörténeti kalandozásokat kíván megosztani velünk. Ez a könyv egy kudarcról, egy beváltatlan ígéretről, egy elszalasztott lehetőségről szól a leginkább. Ez a könyv végső soron arról beszél, hogy a melankólia az Istent elveszítő ember immár céltalanná vált bolyongásának eredménye, az önmagát istenítő ember csúfos bukásának megtapasztalása, egy katasztrofális tévút kísérőjelensége, ami azért is válhatott „világállapottá” a művészetekben, mert egyszerűen nem kínálkozott más kiút ebből a csávából, mint a „homokos, szomorú, vizes sík”, amely nem vezet sehová.

Földényi F. László könyve nagyon fontos könyv, kénytelen vagyok ezt mondani, noha hányingert kapok ettől a „fontos”-tól, amit mostanában úton-útfélen használnak: fontos könyv, fontos interjú, fontos film stb. Ez a könyv valóban fontos, mert olyasmiről beszél, ami mindnyájunk életét a legmélyebben érinti: a reményről és annak hiányáról, Istenről és Isten hiányáról, a modern társadalmak elborzasztó állapotáról. Mindezt finoman és udvariasan teszi, miközben a könyv mégis egy nagy radikális gesztusként is értelmezhető. Egy olyan gesztusként, amely persze nem a „körön kívülről” érkezik, nem kívánja páros lábbal felrúgni azt a világot, amelyben megjelenik, pusztán halkan és választékosan a tudtunkra adja, hogy nagy bajban vagyunk.

(Jelenkor Kiadó, 2017)