Az előző kisesszémben már érintettem annak kérdését, hogy hajlamosak vagyunk a szigetekről olyan ellentétpárokban gondolkodni, mint a globális, határtalan világ és a lehatárolt lokalitás; az őslakos és a betolakodó; a paradicsom és a börtön; a sérülékenység és a szívósság. Sőt, még a szigetek vizsgálatánál is szemben áll egymással az azok elszigeteltségére összpontosító elemzés és az úgynevezett „nesszológiai” megközelítés, amely a szigetet más szigetekkel és a kontinenssel összefüggésben, hálózatosan értelmezi. A másik meghatározó tényező, amely érdemben befolyásolja a szigetekhez való hozzáállásunkat, a romantikusnak nevezhető elgondolások összessége. Ezek közé a szigetfikciók táptalajaként szolgáló szcenáriók közé tartozik például, hogy lehetséges lenne a különböző katasztrófák elől szigetekre menekülni – elég itt csak a felső tízezer magánszigeteire gondolni –, és ott a civilizációt fenntartani, illetve jobb formájában újraépíteni. Amikor a sziget kontrollálható környezetnek, ugyanakkor a rendkívüli állapot terepének is mutatja magát, gyakorta ad látleletet egy kor utópisztikus elképzeléseiről és bölcseleti belátásairól. Ennyiben pedig a szigetfikciók a társadalmi képzelet lenyomataiként is szolgálnak. Javaslatom szerint ezt az alábbi három aspektusból érdemes vizsgálni, hogy minél árnyaltabb képet kapjunk arról, miként alkotja meg egy-egy irodalmi mű a maga szigetét.

Az első aspektus, amikor a szigetet metaforának tekintjük. A sziget gyakran jelenik meg kísérleti terepként, Simon Attila például Márai Sándor Béke Ithakában című regényét annak antik előszövegei felől olvasva megkockáztatja azt a megállapítást is, hogy Kirké szigete tulajdonképpen egy sajátos, az eugenikát megelőlegező laboratórium Odüsszeusz disznóvá változott társai által benépesítetten. Nem csoda tehát, hogy a fikció előszeretettel szerepeltet szigeteket, mert azokon a különféle társadalmi, politikai, ökológiai elméletek mintegy biztonságos távolságra tesztelhetők, amennyiben az irodalom mint kísérleti eszköz tekint saját magára. Ennek a ma nagy népszerűségnek örvendő klímafikció műfaja az egyik képviselője. Például a brit TC Boyle When the Killing’s Done (Amikor megtörtént a gyilkolás) című regénye két környezetvédő egymás ellen folytatott ádáz harcát mutatja be. A Kalifornia partjaihoz közeli szigeten játszódó regényben David állatvédőként még a nem őshonos fajokat is meg akarja védeni, míg a nemzeti parkokat felügyelő szervezetnek dolgozó Alma minden invazív állattól meg akar szabadulni a szigeten. Miközben úgy tűnik, mintha két külön szigeten működnének, a céljuk végső soron ugyanaz: visszaállítani a sziget „eredeti” állapotát. De míg ez a férfi számára azt jelenti, hogy mindenfajta emberi beavatkozást, így Almáét is meg kell akadályoznia, addig a lány úgy akarja ezt a rehabilitációt megvalósítani, hogy csak az őshonos fajoknak enged életteret. Boyle kétségkívül szatirikus könyve egy szigeten ütköztetve a különböző ökológiai beállítódásokat, rávilágít azok vakfoltjára: nevezetesen, hogy a természetet nem megvédeni kell, hanem nem szabad bántanunk.

A második aspektus, amikor a szigetet kronotoposznak tekintjük, tehát az időt és a teret egymástól elválaszthatatlannak mutató alakzatnak, amely a jelentést épp e két tényező egymáshoz kötésének módja révén teremti meg. Szembeötlő lehet például, hogy bizonyos műfajok mennyire kötődnek a szigetekhez. Ilyenek a robinzonádok (a Robinson Crusoe-újraírások is, mint a dél-afrikai John Maxwell Coetzee-től a Foe, a francia Michel Tournier-től a Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke vagy a német Lutz Seilertől a Krúzó), a nevelődési regények (Jules Verne Kétévi vakációja) és azok kiforgatásai (például a spanyol Andrés Barba Fényes köztársasága, ahol egy eleve elszigetelt közösséget terrorizálni kezdenek vad gyerekek, valamint a latin-amerikai Junot Diaz Oscar Wao rövid, de csodálatos élete című regénye, ahol az USA-ba emigrált elbeszélők a Dominikai Köztársaságra csak mint „a sziget”-re hivatkoznak). A magas irodalom és a lektűr között elhelyezkedő úgynevezett middle-brow kategóriájában még több olyan műfajt találunk, amely a szigetet előszeretettel szerepelteti helyszínként, a krimiktől (Agatha Christie Tíz kicsi néger) a kalandregényeken (Robert Louis Stevenson A kincses sziget) át a sci-fiig (Sir Arthur Conan Doyle és Michael Chrichton Az elveszett világ regényei, ahol a múlt egy darabjának rehabilitációja történik meg a dinoszauruszok feltámasztásával). Ennek oka, hogy a sziget az idő- és a térbeliség elválaszthatatlanságának és egymásba fordíthatóságának figurájaként működik, amire a legjobb, a metafikciót – vagyis az irodalmi szöveg fiktív jellegére az elbeszélésmóddal vagy a történetbe szőve egyéb módon rámutató gesztust – eltérő módon érvényesítő példák közül kiemelném a Morel találmánya című kisregényt az argentin Adolfo Bioy Casarestől, ahol a sziget a múlt egyik újra s újra lejátszódó jelenetének színpadává avanzsál. De a költészetben is találunk erre példát, ilyen az Omeros című vers a saint luciai Derek Walcott-tól, amelyben a sziget az irodalmi hagyomány mozaikjaiból áll össze, megidézve a költő európai olvasmányélményeit, amelyek lehetőséget adnak számára a lírai megszólalásra.

A harmadik aspektus, amikor a szigetet gondolatalakzatként értelmezzük. A sziget lényegéhez már az Odüsszeiában is inkább a félreesősége, nem pedig az elzárkózottsága tartozott hozzá. A sziget kitérésre, a céltól való eltérésre, a cél elodázására kényszerít, miközben utat is tud mutatni, például egy világítótoronnyal. A szigetek ugyanakkor fenyegetők, mert bár áteresztő, köztes térként működnek, gyakran a felügyelet, a fegyelmezés, a büntetés (ezekre lehet példa a német Franz Kafka A fegyencgyarmaton című elbeszélése), illetve a karantén képzetei kötődnek hozzájuk (nemhiába ír az orosz Alexandr Szolzsenyicin „Gulag szigetvilágról”). De idesorolható a turizmust a kolonizáció folytatásának beállító A Small Place című esszéregény is az antiguai-amerikai Jamaica Kincaidtől. Bár nekünk, magyaroknak viszonylag csekély evidens szigetfiguránk van az irodalomban (ilyen a Jókai alkotta Senki szigete vagy a Molnár Ferenctől Nádas Péterig nagy irodalmi karriert befutó Margit-sziget), mégiscsak a nemzeti narratívánk egyik sarokkövét képezi az a Johann Gottfried Herder német filozófustól eredő szigettoposz, hogy a magyar nép sziget a szláv népek tengerében. A sziget eshetőség és lehetőség, véletlenszerűség és kiszámíthatatlanság, mint arra egy másik német filozófus, Hans Blumenberg is rámutat a Hajótörés nézővel című könyvében. Amikor a gondolkodásnak a hajózással való azonosítását elemzi, úgy nyilatkozik, hogy mindig szükség van egy szigetre, amely az utunkba akad, és az ismeretlennel, az előreláthatatlannal történő találkozást ígéri. Valóban, a sziget az utunkba akad, de nem mint akadály, hanem olyan értelemben kerül elénk, hogy bár az úticél nem mindig egy sziget, de csak ilyen értelemben „céltalanul”, kitérő módon, eltérülve lehet a szigeteket megközelíteni.

Smid Róbert

Az esszé az MTA Bolyai János Ösztöndíja által támogatott Egy sziget lehetőségei kutatásban jött létre.